Harminchárman teljesítették idén a már­cius 8-án hetedik al­ka­lom­mal megtartott Litz­mann-emléktúrát Úz-völ­gyé­ben. A szabad levegőn töltött idő mellett a történelem megidézése is feltöltötte a résztvevőket.
A túrázás és a történelem kedvelőinek egyaránt maradandó élményben volt részük. A több mint tizenöt kilométeres túrát, amely során mintegy +/- 750 méteres szintkülönbséggel kellett megbirkózniuk a résztvevőknek, 2017 óta szervezi meg Csíkszereda Polgármesteri Hivatala, tisztelegve azon hősök előtt, akik 1917. március 8-án a stratégiai fontosságú Magyaros-tetőt visszafoglalták az oroszoktól.
Minden túrán elhangzik: a tetőt Karl Litzmann német gyalogsági tábornok haditervével szerezte vissza a magyar királyi miskolci 10. honvéd gyalogezred és a 39. honvéd hadosztály többi egysége – a komoly tüzérségi előkészítés által alig több mint egy óra alatt foglalták el a stratégiai pontot. A veszteséglista nem volt olyan nagy: 44-en estek el a csaknem négyszáz orosz katonához képest, és ezer hadifoglyot, köztük 13 tisztet ejtettek. A Magyaros-tető legmagasabb pontját, a Névtelen-kúpot ekkor nevezték el Litzmann-kúpnak a katonák Karl Litzmann porosz tábornok tiszteletére. Az oroszokat érzékenyen érintette a vereség, utána legalább ötször próbálták visszafoglalni a tetőt, sikertelenül.
Idén is a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület (CsEKE) tagjai vezették a túrát, akik reggel fél kilenc után tartottak rövid eligazítást a jelenlévőknek a haditemető előtt, majd a Szent Erzsébet-kápolnánál közös ima után jelölték ki a túravezetőt – aki legelöl halad a csapatban, akiket a többiek követnek – és a „sepregetőt” – aki a legvégén halad, senkit nem enged leszakadni a csapattól.
A harminchárom lelkes jelenlevő nem rettent vissza a kápolna melletti erdei úton talált sártengertől és iszaplavináktól, amit az er­dő­ki­ter­me­lő­gépek lánctalpai és kerekei lazítottak fel minden elhaladtuk során, inkább gyors szavazással döntöttek, hogy a járt úton a sár kerülgetése helyett expedíciós jelleggel az erdőben próbálnak meg utat törni maguknak a csúcs felé. Így a túra elejére várt két kilométeres bemelegítő könnyű szakasz is már pár száz méter után kihívásokkal állította szembe a résztvevőket.
Nemcsak meredek, hanem kalandos út vezetett felfelé – helyenként sűrű erdő között haladt a társaság, máshol patakokon kellett átugrani, de arra is volt példa, hogy a térdig érő iszapon kellett átjutni az út túloldalára. A nehezebb helyzetekben mindig volt, akire számítani: kövekből, rönkökből építettek átjárókat a tapasztaltabb túrázók, mindig került egy bot, amit a másik segítségére ajánlottak fel, illetve meredekebb részeknél segítő kéz is akadt – ami húzott, vagy ellentartott – az esések elkerüléséért. Éppen ezeknek a segítségeknek köszönhetően nem a nehezített terep volt a legnagyobb kihívás, hanem a szintkülönbséggel való megküzdés. Jelentősen lelassult a csapat tempója a gerincre való felkapaszkodás során, de itt sem szakadt szét a csapat, a gyakorlottabbak rendszerint bevárták azokat, akiknek lassúbb volt a tempója.
Így 12 óra körül már a csúcs alatti tisztáson a teljes csapat együtt nézte a távolban lévő hegycsúcsokat, egyenként azonosítva azokat. A napsütéses idő ellenére is erős szél fújt a hegyen, így a csúcshódítás előtt szélvédett tisztáson pihentek meg a túrázók, ahol Ráduly Róbert Kálmán, az emléktúra kezdeményezője elevenítette fel a kezdeteket, és avatott be a hely történelmi jelentőségébe. Ezt követően a csapat a Litzmann-kúpnál és a Magyaros-tetőn is imádkozott, majd fejet hajtott az ott harcolt hősök emléke előtt. 
A megemlékezéseket követően a résztvevők rövid pihenőt tartottak, megették a tízórainak felpakolt harapnivalót, majd újult erővel indultak vissza Úz-völgyébe. Lefelé kicsit gyorsabb tempóban haladt a csapat, de itt is egymásra figyelve, jó hangulatban beszélgetve. Három órakor már az Aklos Közbirtokosság úzvölgyi házának udvarán pihent a csapat minden tagja, Csíkszentmárton Község Polgármesteri Hivatala látta vendégül őket egy meleg bográcsos étellel. Az ebéd közösen való elfogyasztása után baráti beszélgetések zajlottak, majd elköszöntek egymástól a csapat tagjai, egyetértve abban, hogy érdemes évről évre megszervezni az emléktúrát.
Kocsis Erika a csík­szent­györ­gyi önkormányzatot kép­viselve első alkalommal vett részt a Litzmann-emléktúrán, érdeklődésünkre elmondta, nagyon jólesett a túra testének-lelkének. „Egyáltalán nem tudtam erről a túráról, annak ellenére, hogy az idén már a hetedik alkalommal szer­vez­ték meg. Azt hiszem, én voltam a legidősebb a hölgyek között, és egy picit féltem attól, hogy nem fogom tudni tartani a ritmust, főleg amikor megláttam, hogy milyen meredeken kell felkapaszkodni, de végül egyáltalán nem éreztem, hogy hátráltatnám a csoportot, sem azt, hogy kifulladtam voltam” – vallotta be.
Azt is megjegyezte, hogy azokon a túrákon, amelyeket a Csíkszéki EKE vezet, a résztvevők mindig kapnak egy másfajta leckét is – most egy történelemórát. Ő ezeket szereti a legjobban, ezt a fajta „megtapasztalását” bizonyos történelmi eseményeknek a helyszínen: a lövészárkoknak ma is jól kivehető a vonulata végig a gerinc mentén, megtapasztalható a meredek hegyoldal, ahol sebesülteket, fegyvereket kellett fel-le cipelniük fiatal katonáknak. Ezeket látni, megélni, sokkal érzékletesebb, mint bármilyen olvasmány – összegezte Kocsis Erika. Végül pedig kiemelte: „nagyon jó volt, lélekben gazdagabban jöttem le a hegyről. Ugyanakkor nagyon jól meg volt szervezve minden, a meleg babgulyás igazán jólesett a Csíkszentmártoni Közbirtokosság jóvoltából, a házának udvarán. És ilyen hóvirágmezőket sem láttam még soha életemben, mint Úzvölgyében”.

Kömény Kamilla