Elcsépelt kifejezés ugyan a „történelmi siker”, ennek ellenére tökéletesen leírja a valóságot, elvégre valóban igaz, hogy ennyi érmet, mint most, egyetlen téli olimpián sem szerzett a magyar küldöttség. Pedig a tegnap véget ért pekingi ötkarikás játékok egyáltalán nem úgy kezdődtek, ahogy azt az egyszeri szurkoló remélte. Még a téli sportokat felületesen ismerők számára is teljesen nyilvánvaló volt, hogy érmes reményei kizárólag rövidpályás gyorskorcsolyában lehetnek a magyar csapatnak. Éppen ezért fokozott érdeklődés övezte a sportág versenyeit, noha valljuk be: ha nincs magyar éremesély, akkor a legtöbben nem ragadtunk volna a képernyő előtt. Elvégre meglehetősen fura sportág ez a rövidpályás gyorskorcsolya. Egyszeri néző nem mindig érti, hogy egy-egy ütközés után miért az egyik versenyzőt zárják ki a bírák és miért nem a másikat? Általában a bírók, zsűritagok szubjektivitásának kitett egyéni sportágak hátrányban vannak az egyszerű és egyértelmű szabályokkal rendelkező sportágakkal szemben. Egyszerűen jobban szeretjük azt, ami kiszámítható, mint azt, ami nem az. Így működünk. Másrészt, ha mégis rászánjuk az időt, hogy megismerjünk egy ilyen szubjektív ítéleteknek kitett sportágat és elkezdjük érteni a működését, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy elkezd bennünket érdekelni. Anélkül, hogy észrevennénk, elkezdünk felháborodni az általunk igazságtalannak vélt döntéseken, és katarzist érzünk, ha a későbbi történések végül némi igazságot szolgáltatnak. Azaz egy kicsit úgy járunk, mintha nem is sportot néznénk, hanem egy színházi előadást, mondjuk egy jól megírt, izgalmas drámát. Pontosan ezt élhettük át a Liu Shaolin Sándor kizárásától, Liu Shaoang olimpiai bajnoki címéig tartó néhány napos időszakban. Ennek a drámának egyszerűen tökéletes íve volt. Írta: az élet. A dramaturgiája egy kicsit emlékeztetett az FK Csíkszereda történelmi focisikerére, amikor tizenegyesrúgások után kiejtették a kupából a jóval esélyesebb Dinamót. Alfred Hitchcook sem írhatta volna meg különbül a forgatókönyvet. Ha nem zárják ki Liu Shaolin Sándort, akkor a történetben nem lett volna semmi drámai. Legfeljebb jólesően nyugtáztuk volna, hogy két aranyérmet is nyertek a magyarok a téli olimpián. (Itt jegyzem meg, hogy ez logikusan nem következik. Klasszikus érvelési hiba lenne, ha érvényes következtetésként kezelnénk: kontrafaktuális hipotézis). Esélyesek voltak, nem történt semmi rendkívüli. Szinte papírforma. De az élet már csak olyan, hogy nem vesz tudomást a papírformáról. Az esély is csak akkor ér valamit, ha ki is használják. Bizony, az élet meglehetősen közhelyes dolog. Az előzmények alapozták meg tehát Liu Shaoang „Ádó” diadalának drámaiságát. Amelyet teljes joggal élhettünk meg katarzisként mi, egyszeri szurkolók.

Kiss Előd-Gergely