A Székelyföldi Labdarúgó Akadémia legkisebb korosztályait terelgeti a labdarúgás göröngyös mezején Bilibók Péter. A csíkszeredai szakember kilenc év után mondott búcsút csíkmenasági testnevelő tanári pályafutásának, és azóta vezeti az 5-6 évesek edzéseit. Munkájában épp olyan fontosnak tartja a nevelést, mint a futball technikai alapjainak elsajátítását. – A legkisebbekkel foglalkozol a labdarúgó-akadémián. Hogyan alakult, hogy éppen ezek a korosztályok kerültek a kezed alá? – Amikor idekerültem, akkor Kurucsai Milán volt a legkisebbek edzője. Mellette tanultam bele a munkába és ott is ragadtam végül. Nagyon megfogott ez a feladat, és már nem is igazán szeretnék váltani, nagyobbakkal foglalkozni. Legalábbis egyelőre. – Hány apróság tartozik most a kezed alá? – Változó, ebben a korban még jönnek-mennek a gyerekek. Szerencsére többen jönnek, mint mennek. A két korosztályban körülbelül ötven gyermek jár most rendszeresen edzésekre heti két alkalommal. Kicsit sajnálom, hogy csak néhány évig foglalkozhatok velük. Eléggé hozzánk tudnak nőni, és nehéz elengedni őket, amikor továbbkerülnek, de ezt is meg kell szokni. Minél több edző foglalkozik velük az évek során, annál többet látnak, más stílusokkal, gyakorlatokkal találkoznak és a kollégák is mindig másképp látnak egy-egy gyereket. – Az alapokat rakjátok le kollégáiddal a kicsiknél. Hogyan kell ezt elképzelni, milyen edzéseket lehet tartani egy 5-6 éves kisgyereknek? – Sokáig az ő figyelmüket nem lehet fenntartani egyféle feladattal. Ezért igyekszünk több és változatos gyakorlatot vezényelni, minél színesebben, hogy jól érezze magát a gyermek. Az elsődleges cél az, hogy minél több labdaérintése legyen. Próbáljuk játékokkal, versenyekkel motiválni őket, és ezáltal fejleszteni a képességeiket. – A legkisebb korban még hiányoznak a tétmeccsek. Hogyan tartjátok fenn az érdeklődést úgy, hogy tudjanak mérkőzést játszani, de ne menjen el az eredménykényszer irányába a velük való foglalkozás? – A legkisebb korosztállyal éppen az elmúlt hetekben jártunk Marosvásárhelyen. Nagyon jó szervezés volt, nem számított az eredmény, a kicsiknél nem is jegyezték. Nem volt semmilyen eredménykényszer, mindenki játszhatott, öröm volt annyi gyereket felszabadultan játszani látni. Az eggyel nagyobb korosztályban már számítanak az eredmények. Ott bizony már meglátszik a görcsösség, a lámpaláz, a gyomorideg. De ebbe is bele kell szokni, kérdés, hogy ezt hány éves korban kell elkezdeni. Túl korán nem érdemes. Vannak olyan tornák, ahol minden kicsi kap érmet, ami szerintem jó dolog. Azt, amikor az első hármat jutalmazzák, a gyerekek nagyon nehezen élik meg. Volt olyan eset is, hogy senki nem kapott érmet, hazafelé pedig csináltattunk, mire hazaértek, készen voltak. – Az akadémia részéről van-e elvárás a szereplésekre? – Vannak olyan tornák, amiken ha elindulunk, illik eredményt felmutatni. Ilyen a Székelyföldi Labdarúgó Bajnokság, amin az akadémia alközpontjainak csapatai vesznek részt. Ott azért elvárás, hogy ne az utolsók között legyünk. Más tornákon nem feltétlenül, inkább az a lényeg, hogy tapasztalatot szerezzünk. Mivel a legkisebb korosztály vagyunk, fel sem tudjuk térképezni, hogy a többiek hol állnak. Ezért is jók ezek az események. Elmész, játszol különböző stílusú ellenfelekkel és lehet látni, miben kell javítani. Egy ilyen torna felér egy havi edzés hasznosságával. A többnapos tornáknak pedig komoly közösségformáló, összekovácsoló ereje van. – Mi az, amit a legkisebbeknek meg kell tanulniuk, amíg Nálad edzenek? – Megvannak ilyen korban még a gyerekkori sajátosságok, később nyílnak ki igazából. Nem igazán beszélhetünk még posztspecifikus dolgokról. Annyit próbálunk elérni, hogy tudjanak helyezkedni a pályán, mindenki tudja, hogy mi a szerepe, milyen rendszerben játszunk. – Hogyan birkózol meg a focista-szülőkkel? – Megértek sok mindent, én is szülő vagyok. Van olyan eset, amikor elszalad a ló, és le kell csitítani néhány embert. Senkinek sem jó például egy tornán, hogy én mondok az egyik felől, a kolléga a másik felől, a szülő meg a harmadik felől. Úgyis a szülőre hallgat, mivel velünk heti két órát tölt együtt. Egészséges kompromisszumokra van szükség. Az edzésen nem lehetnek ott a szülők, és ez szerintem jó dolog. A legkisebbeknél ez néha nem könnyű, de ragaszkodok ehhez, mert ha ott vannak, akkor a szülőkre figyelnének, nem pedig az edzésmunkára. – Önmagaddal szemben milyen elvárásaid vannak a munkádban? – Ezzel a korosztállyal csak akkor lehet igazán együtt dolgozni, ha szereted a szakmádat. Még nem is beszélhetünk kifejezetten futballról, a pedagógia, a nevelés van előtérben. Tudni kell foglalkozni a gyerekekkel. Én imádom csinálni és folyamatosan próbálok fejlődni is a szakmámban. – Említetted, hogy ragaszkodsz a kicsikhez, de kipróbálnád magad a nagyobb korosztályoknál is edzőként? – Dolgoztam Bajkó Barna mellett pályaedzőként, a 2006-os korosztálynál. Az nagyon érdekes időszak volt, nagyon sokat tanultam Barnitól. Minden korosztálynak megvan a maga szépsége és nehézsége is. A kamasz gyerekekhez másképp kell hozzáállni, ott szigorúbbak az elvárások, nagyobb a követelmény. – Te magad futballoztál versenyszerűen? – Igen, de nem jutottam magas szintre. Gyerekként fociztam, aztán kipróbáltam több más sportágat is, kézilabdáztam, atletizáltam. – Véleményed szerint kell ahhoz komolyabb sportolói múlt, hogy jó edző válhasson valakiből? – Többször bebizonyosodott már, hogy nem feltétlenül. Nagyobb előnnyel indul az edzői pályafutása esetleg valakinek, aki magas szinten űzte az adott sportot, de az is igaz, hogy a nagy játékosokból sem biztos, hogy jó edző lesz. – Mivel lennél elégedett öt-tíz év múlva a szakmai pályafutásodat tekintve? – Szeretnék néhány kinevelt játékost látni magasabb szinteken és minél több gyerekkel foglalkozni. Jó látni, ha azok közül, akiket elindítunk, minél többen megállják a helyüket. Az volna jó, ha minél kevesebben hagynák abba a futballt. – Mi veheti el a gyerekek kedvét a folytatástól? – Vannak buktatók természetesen. Azok a tornák, ahol nagyon számít az eredmény és kudarc éri a fiatal játékost, eléggé el tudják venni a kedvüket. Ezért is keresünk olyan alkalmakat, amikor többfajta tudásszinttel találkozhatnak. Az sem jó, ha végignyerik a tornákat, meg a sorozatos kudarcok sem tesznek jót. – Akadnak edzők a különböző tornákon, akik magukból kikelve üvöltenek a gyerekekkel. Laikusként gondolom, hogy ez sem túl hasznos… – Én nem igazán szoktam felemelni a hangomat. Sőt mérkőzések után sem nagyon beszélgetek azonnal, mert akkor még bennem van a meccs izgalma. Amikor lenyugszom, akkor elmondom az észrevételeimet. A gyerek biztos úgy megy fel a pályára, hogy mindent meg akar tenni a sikerért. Ezek a gyerekek őszinték még. Én elmagyarázom nekik, min próbáljanak meg javítani akár mérkőzés közben is. Azt gondolom, amit szép szóval nem lehet elérni a gyereknél, azt terrorral sem lehetséges. – Csíkszeredában hagyományosan a téli sportoknak van nagy népszerűsége. Minek köszönhető az, hogy mégis ilyen sok gyerek választja a labdarúgást? – A körülmények megfelelők az edzésekhez. Ott vannak a nagycsapat játékosai, akik követendő példaként állnak a gyermekek előtt. A gyerekek kipróbálnak többféle sportágat, ha a szülők is partnerek ebben. A legtöbb gyerek egyáltalán nem biztos, hogy sportoló lesz. Sok olyan kicsi jár hozzám, aki más sportágat is gyakorol. Most még belefér, nincs tanulás, és majd eldöntik, mi a jobb nekik. Ez így egészséges. A többféle mozgásforma hasznos, amíg tudja párhuzamosan csinálni. Amikor bejön az iskola, több lesz a tanulnivaló, akkor általában dönteni kell. – Véleményed szerint mi szükséges ahhoz, hogy egy székelyföldi gyermek ki tudjon tűnni a labdarúgásban? – Egy kicsi tehetség mellett rengeteg munka és alázat kell, de mindenképpen nagyon sok munka. Ugyanakkor úgy tartom, hogy az a gyerek, aki jól tanul, nagyobb eséllyel lesz sikeres sportoló is. A mai sportban bármennyire tehetséges valaki, ha nem gondolkodik, nem érti meg a feladatokat, nem látja át a sportág rendszerét, működését, nincs hozzá logikája, akkor nem lesz sikeres magasabb szinten.

Farkas Endre