Emléktáblát avattak pénteken a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium egykori tornatanárának. A Peti bácsiként – illetve, ahogyan mi neveztük középiskolás korunkban: „Peti bá”, aki akkortájt még viszonylag fiatal volt, negyvenes évei közepén járt – ismert és népszerű pedagógus Budapesten született 1936-ban. Édesapja Szé­kelyudvarhelyről, édesanyja Fiuméből származott. A kicsi magyar világban visszatelepedtek a székely anyavárosba. A kolozsvári Báthory István Líceumban érettségizett, kezdetben tanítói képesítést szerezve. Egy évet Szentegyházán ta­nított. Élsportolóként fontosnak tartotta, hogy a bukaresti Testnevelési Egyetemen képezze magát. Diplomaszerzés után egy évet Máramarosszigeten tanított, majd hazatért szeretett városába (1965) ahol három évtizeden át, nyugdíjazásáig tanított. Kisebb kitérőkkel ugyan – pár évig az Egészségügyi Szakközépiskolában volt katedrája –, a Tamási Áron Gimnázium pedagógusa volt mindvégig. A sízés, a kézi- és a kosárlabda vonzotta. Diáknemzedékek sorával szerettette meg ezeket a sportágakat. Tanári hivatásával, kiváló emberi tulajdonságaival már akkor átlépte a határokat, azt a vasfüggönyt, amely Magyarországtól minket oly hosszú ideig elválasztott. Szőcs Károly Péter tornatanárként és osztályfőnökként nemzedékek sorát nevelte az élet, a sport és a szülőföld szeretetére. A hetvenes években alakított ki személyes kapcsolatokat a budapesti Árpád Gimnázium és a Veres Péter Gimnázium tanáraival és diákjaival, akiket önzetlenül segített, hogy eljussanak a Madarasi-Hargitára sízni és táborozni. Hajdú Gyula nyugalmazott testnevelő tanárral még a 70-es évek közepén jött az a baráti kapcsolat, amely aztán évtizedekig tartott. Hajdú tanár úr a Veres Péter, később az Árpád, majd ismét a Veres Péter Gimnáziumban tanított, s ezt a kapcsolatot mindig vitte magával. Harminc év alatt mintegy ezer magyarországi diákkal ismertette meg a Madarasi-Hargitát, Szelterszbe, az Orbán Balázs-cseppkőbarlangba és több más kirándulóhelyre eljutottak. „Akkor kezdtük, amikor az Erdélybe való járás még nem volt divat – mondta Hajdú tanár úr –, és vállaltuk az utazással járó nehézségeket is, hiszen két vonatot váltva, autóbusszal jutottunk fel Ivóig, ahonnan gyalogosan közelítettük meg a Madarasit. A menedékházban elég szerények voltak a körülmények, de az sosem akadályozott minket. Mindig jó kedvvel érkeztünk, és visszavágytunk ide. Ezek az alkalmak mindannyiunk számára emlékezetesek voltak. Volt diákjaim ekkor ismerték és szerették meg a Székelyföldet. Az élmények a mai napig összekötnek mindannyiunkat. Ez a sok öröm és a barátság késztetett arra, hogy ezt az emléktáblát itt létrehozzuk, hogy az itteni diákok is emlékezzenek a jeles pedagógusra.” A mostani emléktáblát a Tamási Áron Gimnázium és a Veres Péter Gimnázium hozzájárulásával, Budapest III. kerületének Önkormányzata hathatós támogatásával készíttethették el és leplezhetik le a tornaterem bejáratánál. Az avatáson jelen volt Bús Balázs, Budapest III. kerülete, Óbuda-Békásmegyer polgármestere, Orbán Árpád, Székelyudvarhely alpolgármestere, a gimnázium mostani és nyugalmazott tanárainak egy csoportja és néhány faital meg idős civil tisztelő is a városból – Nem volt szokás ilyen emlékhelyek kialakítása – mondta Laczkó György, a gimnázium igazgatója –, de ez a pillanat most egy új kezdet lehet. Helye van az ilyen kezdeményezéseknek. Igaz ugyan, hogy az épület közel négymillió eurós magyarországi kormánytámogatással hamarosan megújul, le kell szerelni a plakettet, de a későbbiekben méltó helyére visszakerül ismét, hogy emlékeztesse a diákokat és a pedagógusokat e jeles elődre. A jelenlevőkkel a kis ünnepséget követően bejártuk a tornatermet. Jól felszerelt helyiség, még kopott állapotában is igen impozáns. Itt volt egykor Peti bá munkahelye. – Meg fog újulni, rendelkezésre áll a szükséges dokumentáció, és reménykedjünk abban, hogy sok jelentős sportesemény és ünnepségű meg számos tornaóra és szabadidős tevékenység színhelye lehet majd az elkövetkező időkben is – mondta befejezésül az igazgató. Simó Márton A cikk a Hargita Népe március 20-i számában jelent meg.