Balázs Veronka a gyergyóalfalvi Sövér Elek Szakközépiskola testnevelő tanára. Édesapja révén gyakorlatilag a sportban nevelkedett fel, és férjével ugyanezt a mintát adják tovább fiuknak is. Az iskolai oktatás mellett számos egyéb sporttevékenységet folytat, többek között úszásoktató és crossfitedzéseket tart saját klubjában. A 2018-as Survivor című valóságshow-ban való részvétele meghatározónak bizonyult, életszemléletmódja közel 180 fokos fordulatot vett. – Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete? – Konkrétan szinte meg sem tudom mondani, mikor alakult ki a sport iránti szeretetem. Nagyjából tízéves lehettem, de igazából, ha jobban belegondolok édesapám, Kusztos József mellett észrevétlenül csöppentem bele az egész sportéletbe. A családban mindig is ő volt a nagy sportoló, igazolt birkózó volt Sepsiszentgyörgyön, egész kicsi koromtól vitt magával versenyekre. Igazi örökmozgónak számított mindig is, ha nem birkózásra, akkor focira, vagy éppen asztaliteniszre mentünk, de a sport mindig jelen volt az életünkben. Így teltek fiataléveim, így nőttem fel, hogy sportoljak-e, sosem volt kérdés számomra. Kovászna megyében, Nagybaconban születtem és nevelkedtem. Az öt–nyolc osztályos testnevelő tanárnőm nagyon megszerettette velem az asztalitenisz mellett a kézilabdát is. Később középiskolás éveim alatt Baróton jártam iskolába, és éveken keresztül leigazolt sportolóként kézilabdáztam. – Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni? – Valamikor a középiskolás sportos évek alatt döntöttem el, hogy a későbbiekben testnevelő tanárként szeretnék dolgozni. Ez annak a ténynek is köszönhető, hogy a középiskolás testnevelő tanárunk minden létező sporttal kapcsolatos rendezvényre, versenyre benevezett bennünket. Csak néhányat említek közülük: atlétika, talajtorna, kézilabda és asztalitenisz. Minél mobilisebb egy diák, annál több versenyre viszik az iskolában, ez azóta sem változott, én is ebbe a kategóriába tartoztam. Tizenkettedik osztály végén két lehetséges vonal közül kellett választanom, az egyik a testnevelőpálya, a másik pedig a rendőrakadémia. Végül az első lehetőség mellett döntöttem, és nagyon örülök, mert jó döntést hoztam. A második variánsnál az is közrejátszott a dologban, hogy a magasságom nem volt megfelelő, és a felvételnél ez sokat számított. Bárhogy is alakult volna, a szüleim előzetesen biztosítottak támogatásuk felől. – Hogyan alakult testnevelői pályája a kezdetektől egészen a jelenig? – Az érettségi után Kolozsváron tanultam a Babeș–Bolyai Tudományegyetem testnevelő és sport szakán. A kézilabdavonalat folytattam, mellette az úszásra szakosodtam. Az egyetemen román anyanyelvű tanár oktatta a kézilabdát, és engem megkért, hogy legyek segédtanár a magyar részlegen. Kolozsváron összesen öt évet töltöttem, ugyanis a mesterképzést is itt csináltam meg, ugyancsak sportot. Azután az első évemben frissen végzettként versenyvizsgáztam, és Gyergyószárhegyen kezdtem el a pedagógusi pályát mint testnevelő tanár. Gyergyószárhegyen két évet dolgoztam, majd eljöttem szülési szabadságra. A két év lejárta után Gyergyóalfaluban, a Sövér Elek Szakközépiskolában helyezkedtem el. Akkor már mint címzetes testnevelő tanár töltöttem be a pozíciót. Azóta itt tanítok, és mondhatni ezzel egy időben indult be nagyon aktívan a sport. – A testnevelésen kívül van más, a sporthoz szorosan kapcsolódó tevékenység, amit szívesen végez? – Gyergyószárhegyen az oktatással párhuzamosan többen felkerestek, hogy a gyerekeknek tanítsak úszást, erre a lehetőség adott is volt Gyergyócsomafalván, majd Gyergyószentmiklóson is oktattam egy kevés ideig, de leginkább Gyergyócsomafalván. Alapítottam egy sportklubot – a VeraWorkoutot –, és ezen belül heti háromszor crossfitedzéseket tartunk, azonkívül van még az úszás. Tehát eléggé sportos napjaim vannak, délelőtt iskolában testnevelés, majd úszás, a nap végére pedig csoportos crossfitedzés hölgyeknek és gyerekeknek. A crossfit az egyik legjobb mozgásforma, amit csak el tudok képzelni, nagyon megmozgatja az embert. – Részt vett egyik magyarországi kereskedelmi tévé műsorában a Survivor-ban. Megosztaná velünk ezen a téren szerzett tapasztalatait? – Igen, nagyon szívesen! A Survivor-ön 2018-ban vettem részt. Az egész úgy kezdődött, hogy lehetett jelentkezni, megtettem az első lépést és azután több castingon, meghallgatáson átmenve, beválogattak azon 18 személy közé, akik elutaztunk a verseny helyszínére, a Fülöp-szigetekre. A verseny összesen 43 napot tartott, és én a negyvenedik napon estem ki, végül is eljutottam a középdöntőig. A Survivor-en való részvétel következtében teljesen megváltozott az életszemléletem. A Survivor ráébresztett, hogy mennyire fontos az emberek tisztelete, szeretete, a bizalom mások irányába, és hogy egészen kevésből is meg lehet élni. Egy marék rizzsel, vagy éppen babbal csináltuk végig az egész napot, ismeretlen emberekkel kellett együtt élni, osztozni, mindeközben természetesen komoly erőfeszítéseket tenni, próbákat kiállni. Rájöttem, hogy mennyire nem értékeljük mi, emberek egymást, hajtjuk a pénzt és nem figyelünk egymásra. Addig rohanó életvitelem volt nekem is, edzésről edzésre szaladtam, elhanyagoltam az emberekkel való kapcsolattartást. A verseny óta viszont ez a múlté, nem dől össze a világ, ha kések valahonnan öt percet, mindenképp fontos a minőségiidő-töltés az ember környezetében élőkkel. – Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét? – Nem szabad feladni még akkor sem, ha nagyon nehéz, és úgy éreznénk már nem bírjuk tovább, ez még a Survivor műsorban tapasztaltakból kifolyólag áll fenn számomra. Azonban van egy másik fontos mottó, azt a hátamra is tetováltattam, igaz, spanyolul van, de azt jelenti, hogy: „Az álmainknak csak az idő szab határt!” Ha többet mernénk tenni, vállalni, akkor sokkal több mindent elérhetnénk az életben. A versenyre való jelentkezés során is mindenki el volt csodálkozva, pedig azon kívül, hogy jelentkeztem, és haladtam az utamon, nem kellett az égadta világon semmi egyebet tennem, mint önmagam lenni. – Hobbi, szabadidős tevékenység? Jut egyáltalán idő ilyesmire? – A hétvégéken igyekszünk minőségi időt tölteni a családdal együtt. A kisfiunk hároméves kora óta úszik, eljár velünk crossfitedzésekre, próbáljuk bele- nevelni, beleoltani a sport iránti szeretet, már egészen pici kora óta. Férjem is tart edzéseket, tehát mondhatni egy sportos család vagyunk. Egyébként Nagybaconból férjhez jöttem ide, azért van az, hogy itt tanítok, távolabb a szülőfalumtól. – Milyen jelentőséggel bír, mi a szerepe a sportnak az életben, a környezetében? – Testnevelő tanárként próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy a gyerekek megfelelően tudjanak sportolni. A kézilabdára az iskolában mind a mai napig nagy hangsúlyt fektetek. Ez azonban nagyon nehéz, mert egyébként az iskolánknak szerényebb felszereltségű tornaterme van, és most a vírus időszakában kialakult helyzetről ne is beszéljünk. Nagyon megnehezítették a dolgunkat, a sok szabály, korlátozás és ráadásul a kötelező maszkviselet testnevelésórákon gyakorlatilag ellehetetlenítették a testnevelésórákat. A gyerekek életében, úgy látom, a sport fontos helyen szerepel, a szülők is minden tőlük telhetőt igyekeznek megtenni. Talán még picit sok is lehet időnként, mert nem tudja könnyen kiválasztani, mi az, amit a későbbiekben szívesen csinálna. A szülők a sportot illetően segítőkésznek bizonyulnak, nyilván mindenki a saját körülményeinek megfelelőlen, de ilyen téren egyáltalán nincs probléma a szülők hozzáállásával. Viszont fontos tudatában lenni annak, hogyha minden gyereket képességeinek megfelelően versenyeztetnek és van sikerélménye, akkor az a gyerek a későbbiekben is garantáltan folytatni fogja azt a sportágat. A vírust megelőzően rendszeresen tartottam sportköröket, és szép számmal jöttek a diákok, csinálták, sportoltak, és bizony sokan kerültek ki olyanok, akik megállták a helyüket versenyeken, egy-egy vetélkedő alkalmával. Sajnos a jelenlegi helyzetet elnézve Romániában eléggé aggasztó az elénk táruló kép. Az iskolák nem rendelkeznek elegendő és megfelelő felszereltséggel, hogy a diákok ki tudjanak száz százalékig teljesedni a sportban.

Vlaicu Lajos