A 22 éves teqballos lány tavaly Los Angelesben edzés nélkül állt össze az egyéni világbajnok Györgydeák Aporral, és a döntőig meneteltek. Ezúttal a február végi Los Angeles-i és a márciusi dubaji tornára készülnek, ahol nyerni szeretnének. Ester a 30 Celsius-fokos brazil nyarat hagyta ott a mínusz 15 Celsius-fokos, fagyos Székelyföldért.

– Honnan jött az ötlet, hogy ide gyere?

– A tavalyi sikerünk után felmerült, hogy nagyobb hang­súlyt kellene fektetni a közös edzésekre, beszéltem erről Aporral, aki szólt Ilyés Szabolcs csapatvezetőnek, és nemsokára jött a kérdés, hogy lenne-e kedvem Udvarhelyre jönni és itt edzeni. Nem sokat gondolkoztam, igent mondtam, és lám, itt vagyok.

– Hogyan fért bele az idődbe ez a három hét?

– Testnevelési egyetemre járok, de most épp vakáció van, ami nagyjából a dubaji torna után ér véget, tehát mondhatom, hogy tökéletes az időzítés.

– Mióta játszod a teqballt?

– Alig két éve. Azelőtt fociztam, tehát adott volt a játékszer, és az átállás sem volt nehéz, de rengeteget köszönhetek az Arena Sports Park egyik edzőjének, Thiago Quitesnek, aki megtanított a sportág minden fortélyára.

– Hogy érzed magad Székelyudvarhelyen?

– Hát ilyen hidegre azért nem számítottam. A 30 Celsius-fokos brazil nyárból csöppentem ide, irtózatosan hideg van! Nálunk otthon télen sincs 15 Celsius-foknál hidegebb, erre itt is 15 fok van, de mínuszban, ami szinte kibírhatatlan! Legszívesebben ki se jönnék a szobámból.

– Milyennek találod a székelyeket?

– Nagyon kedvesek, nagyon figyelmesek. Folyamatosan a kedvemben járnak, érdeklődnek, hogy tudtam-e beszélni a szüleimmel, hogy elég meleg van-e a szobámban, mert tudják, hogy nem vagyok szokva az ilyen alacsony hőértékekhez. Tetszik a város is, olyan, mintha mindenki ismerne mindenkit, mert bárhova megyünk, mindig találkozunk ismerősökkel.

– Hogyan boldogulsz a magyar nyelvvel?

– Borzasztóan nehéz nyelv, próbálkozom, igyekszem, már ki tudom mondani, hogy „Jó reggelt!”, de igazából egy hangot sem értek abból, amit mondanak nekem.

– Ellenben jól beszélsz angolul, ami a braziloknál nem túl gyakori jelenség.

– A szüleim gyerekkorom óta biztattak a nyelvtanulásra, be is írattak egy tanfolyamra, de azt nem vettem komolyan. Viszont lakhelyem közelében van egy közösségi központ, ahol elég gyakran fordulnak meg külföldiek, így tulajdonképpen úgy nőttem fel, hogy szinte naponta hallottam angol beszédet. Aztán eldöntöttem, hogy megtanulom a nyelvet, elkezdtem feliratozás nélkül filmeket, sorozatokat nézni, angol dalszövegeket fordítgattam, szép lassan haladtam előre. Még nem beszélem folyékonyan, de előbb-utóbb eljutok arra a szintre is.

– Milyen jövőt látsz magadnak?

– Egyelőre csak az biztos, hogy befejezem az egyetemet. Hogy utána mi lesz, azt csak Isten tudja, az Ő kezében van a sorsom. Nyilván vannak céljaim, álmaim, keményen dolgozom, hogy elérjem ezeket. Az életfilozófiám a következő: első lépésként add az életed Isten kezébe, kövesd a kijelölt utad, dolgozz keményen. Nem könnyű, néha legszívesebben feladnád, de csak folytasd, mert a dolgok kialakulnak. És ha a végén, amikor eléred a kitűzött céljaidat, rá fogsz jönni, hogy megérte a fáradságot.