Október 16-án harmadik alkalommal szervezett Média Napot a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karán. Az idei rendezvény A média változó nyelve – tájékoztatás és történetmesélés a mai médiatérben cím alatt négy tematikus előadással várta a PR és kommunikáció szakos hallgatókat.  A program a nyelvhasználat és a székelyföldi dokumentumfilm-készítés mellett a rádiózás kérdéseivel, valamint a Médiatanács és NMHH legfrissebb kutatási eredményeivel is foglalkozott.

Farkas Erika, a Kossuth Rádió egykori műsorszerkesztője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója az emojik beszédre és nyelvhasználatra gyakorolt hatását járta körül a Vissza az ékírásig, avagy hogyan szűkítik a beszédet az emojik használata? című előadásában. A felvetett kérdések kapcsán arról beszélgettünk, hogyan alakítja át a digitális kommunikáció a nyelvhasználatunkat, illetve a mai médiarendszer folyamatait is érintettük.

 
– Rádiós műsorkészítőként milyen változásokat tapasztal a kommunikációban a közösségi média térnyerése óta, különösen az emberek szóhasználatát és önkifejezését illetően?

– Én azt gondolom, hogy ez egy egyirányú folyamat: a közösségi média inkább a köznyelvet befolyásolja, a rádiós nyelvezetet egyelőre talán kevésbé. Én a közszolgálati médiában dolgoztam, ahol egy megszabott, jól strukturált nyelvezetet használtunk, bár ennek egyes elemei, főként a beszédmódot illetően, ma már régiesnek számítanak. A jelenkori beszédmódra azonban nem jellemző ez a fajta választékosság. Nem beszélünk olyan szépen, megformáltan és lassan, mint korábban. Szerintem a nyelv gyorsulása összefügg a közösségi média megjelenésével is. Senki sem ír már hosszú mondatokat, inkább rövid, velős, gyakran gyűlölködő megjegyzésekkel töltik meg ezeket a felületeket. Ez pedig nemcsak a nyelv formájára, hanem a tartalmára is hatással van.
 
– Előfordulhat, hogy az emojik használatával olyan gondolatokat és érzelmeket is ki tudunk fejezni, amelyeket szavakkal nehezebben fogalmaznánk meg, vagy inkább korlátozzák és szegényítik a nyelvi eszköztárunkat?

– Mindenképpen szókincsszűkítőnek gondolom az emojik használatát. Egyetlen előnyét látom, mégpedig azt, hogy nagyobb asszociációs teret nyit meg. A nyelv önmagában nem tud butulni: szépülhet és csúnyulhat, gazdagodhat, valamint szegényedhet. Egy világosan és konkrétan megfogalmazott mondat – még akkor is, ha például egy kevésbé természetes, erőltetettebb passzív formát használ – kis szerencsével egyértelműen érthető. Ha viszont a mondathoz odaírok egy imádkozó emojit, egy csillagot vagy egy majmot, annak már sokféle jelentése lehet: utalhat egy filmre, de akár arra is, hogy viccelek. Nem feltétlenül azt fejezi ki, amit valójában gondolok, és az is előfordulhat, hogy túlságosan egysíkúvá válik a kommunikációnk, ami önmagában elég szomorú.
 
– Hol húzódik a határ a nyelvhasználat egyszerűsödése és a nyelv természetes változása között?

– Én átjárható határokat képzelek el: se nem vastagokat, se nem vékonyakat, hanem kölcsönhatásként definiálnám a helyzetet. Ahhoz, hogy megértsük, ez hova vezet, azt kellene feltételeznünk, hogy egy olyan világ jön, ahol már nem szavakkal, hanem csak emojikkal kommunikálunk – ami felérne azzal, mintha a komplett emberiségnek átvágták volna a hangszálait. Az emojihasználat ugyanakkor identitásképző is: megmutatja a fiatalok hovatartozását és azt, hogy képesek hatékonyan kommunikálni egymással ezekkel a jelekkel. Én is használok emojikat, de nyilván csak egy nagyon szűk készletet: öt-nyolc jelet alkalmazok. Azért veszem őket igénybe, hogy gyorsabban túljussak a mondanivalómon, vagy hogy árnyaljam annak érzelmi oldalát. A magam részéről viszont nem emojikkal kommunikálok. A hangulatjelek használata során kialakulhat egy közös asszociációs mező, amely lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a közös hangot. Ha olyan csoporthoz tartozunk, amelynek értjük a jelrendszerét, akkor gond nélkül dekódoljuk a mondanivalót. Egy húron kell pendülnünk ahhoz, hogy megértsük egymást, mert ha ez nem valósul meg, a nyelvhasználathoz hasonlóan könnyen elbeszélhetünk egymás mellett.
 
– Hogyan lehetne elérni, hogy a digitális kommunikáció ne a választékos nyelvhasználat rovására fejlődjön?

– Egyrészt azt gondolom, hogy mindez összefügg azzal, hogy a fiatalabb nemzedék tagjai közül sokan kevesebbet olvasnak, és így nem ízlelik meg a nyelv örömét. Nem találkoznak olyan mondatokkal, amelyek egyszerre megannyi gondolatot fejeznek ki, és legalább annyi asszociációt engednek meg, mint egy emoji. Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében bemutatja a szentpétervári cári udvar pompáját az „egész terem csupa-csupa malachitból áll” mondattal. Ma már nem feltétlenül tudjuk, hogy a malachit egy különleges, mélyzöld mintázatú kristály, de ez is egy tág asszociációs mezőt nyit meg. Másfelől úgy hiszem, hogy az emojik idővel el fognak sorvadni. Divatjelenséget látok bennük, olyat, amely megkülönbözteti a fiatalokat az idősebbektől. Éppen ezért egy idő után már kevés lesz valakinek, ha a másik csak egy szívecskét küld neki, hiszen ennél több információt szeretne átadni, netán mélyebb választ befogadni. Mint minden trend, ez is háttérbe szorulhat, és az emojikat inkább kiegészítő írásjelként használjuk majd, a kettőspont vagy a vessző szerepéhez hasonlóan, nem pedig arra, hogy egy teljes információsort közvetítsünk velük. Ugyanakkor némi szemléletváltás is érzékelhető: mintha elindult volna egy folyamat, amelyben a fiatalok ismét egyre többet olvasnak, vagyis megfordulni látszik a korábbi trend. Van egyfajta igény arra, hogy szebbé tegyük a világot, az emojiknak azonban nincs világformáló erejük. Bizonyos olvasmányoknak viszont van. Egy jól megírt vers vagy könyv ugyanis a szöveg szó szerinti jelentésen túlmutató, mélyebb jelentéseket is hordoz.