Amikor öt évvel ezelőtt a Kis-Küküllő bal partjáról Csíkországba érkeztem, nem gondoltam, hogy mostanra ilyen kedves hely lesz számomra. Otthon lett az otthontól távol, és nagyot dobban a szívem, amikor meglátom a Hargita megye táblát, pont úgy, mint a Maros megyéét. Olyan otthont találtam itt, melytől egyszerűen nem tudok elbúcsúzni, ez pedig nem más, mint a Sapientia. A falai között szerettem bele még jobban az irodalomba, segítettem odaégetni néhányszor a vacsorát, és szálltam ki folyamatosan a liftből rossz emeleten, mert mindig elfelejtettem, meddig kellett volna mennem. Itt épültek és dőltek romba barátságok körülöttem, és itt tanultam meg, milyen az, mikor a mosógép egyszerűen nem akarja visszaadni a ruháidat, így dupla idősávot kell foglalnod mosásra. Ez az épület volt tanúja legboldogabb perceimnek, és törölte le könnyeimet, mikor már túl nehéz volt cipelni őket. Ezek a falak látták a 19 éves lányt, akit az iratkozás napján megijesztett a kapus bácsi erős székely akcentusa, és látták azt a 24 évest is, aki már maga is néha csíki dallamon mondja a magáét. Kaptam egy nagycsaládot, ahol mindenki megértő a másikkal szemben, ahol van, akire számítanod, ahol rád is számítanak, és úgy éreztem, érzem mai napig, hogy megtaláltam a helyemet. Alapképzés után úgy gondoltam, még maradnom kell, hisz ez otthon, szeretem ezt a helyet, nem taníthatnak más tanárok, nem akarok máshol beragadni a liftbe, máshol menekülni a galambok elől. Nem akartam itt hagyni mindent, amit már 15 éves korom óta hasztalan keresek, mert itt végre megtaláltam. Ez a sors iróniája, azért nem találtam meg eddig, mert itt kellett megtalálnom. Elkezdtem hinni abban, hogy bármilyen döntést is hozzunk életünk során, mindig oda lyukadunk ki, ahol lennünk kell, és pontosan akkor leszünk ott, amikor ott kell lennünk.

Persze, ezt ecsetelhettem volna a 15 éves lánynak, aki nem abba az iskolába került, ahova szeretett volna, majd a 19 évesnek is, akinek nem sikerült elsőre az érettségi. A pótfelvételi utolsó napján, amikor a friss diplomán még száradó tintával rohantam Marosvásárhelyről Csíkszeredába, féltem, elkések. Ideértem, épp akkor, amikor kellett. Most pedig pontot teszek ennek a pikareszk regényhez hasonló kalandnak a végére, felveszem a kis tarisznyát, amely – ha néha nem is látszik – megtelt tudással az évek során, és elköszönök. Nehéz a búcsúzás, de a hatalmas hála, amit érzek, könnyebbé teszi. Hálás vagyok mindenért mindenkinek. Hálás vagyok minden itt dolgozónak, hiszen bármikor léptem be az ajtón, mindig várt egy mosolygós arc, egy-két kedves szó, köszönés. Hálás vagyok a Hargita Népe szerkesztőségének, amely nélkül most nem olvashatnák ezeket a sorokat, és akik nélkül nem mondhattam volna a magamét az elmúlt két évben. Hálás vagyok a szaktársaknak, régieknek és újaknak egyaránt, hiányozni fognak. Legfőképpen pedig a Tanáraimnak vagyok hálás. Így, nagybetűvel, ahogy az Oszimtól tanultam. Megérdemlik a nagybetűt, és minden csepp hálát, amit a szívemben érzek. Számíthattam rájuk az öt év alatt, és hittek bennem akkor is, amikor nekem már egyszerűen nem volt erőm hinni magamban. Láttak valamit abban a lányban, akit egyszer ki kellett rakni angolóráról, aki teljes lelki nyugalommal kóstolt bele egy üveg mézbe az óra kellős közepén, aki „akkora figura” volt, és akinek sokszor olyan nehéz látni magában azt, amit ők észrevettek. Néha nehéz eset vagyok, tudom, de remélem, okoztam néhány felejthetetlen pillanatot nekik, mert én sosem felejtem el őket. Egykori angoltanárnőm egyszer azt mondta, hogy sosem felejti el a jó diákjait. Ígérem, én sem felejtem el sosem a legjobb tanárokat, akiket valaha is elképzeltem, és csak reménykedni tudok, ha a jövőben a tanári pályára tévedek, hozzájuk hasonló leszek, hisz elmondhatom, a legjobbaktól tanultam. Hálás vagyok, amiért itt tanulhattam, és a Sapientia családjába tartozhattam. Egyszer azt olvastam, ott az otthonod, ahol a szíved is, így én most itt hagyok egy kis darabot az enyémből, hogy majd bárhol is járjak a világon, mindig hazavárjon.