Nem számított nagy ügynek, ha Bétából Bögözbe gyalog jutott el a gyermek iskolába, csapatokba verődve jártuk le hétköznaponként a kimért négy-öt kilométert. Ötödik osztályban még voltak félelmeim az új közösséggel kapcsolatban, nem ismertem a falut, kicsit idegennek tűnt minden. Nekünk megvoltak a szokásos csapásaink, ösvényeink. Rövidítések, késések esetére, kalandokra való helyek, boltok, ahol el lehet költeni a banikat a zsebből. Emlékszem még, amikor táskával a hátunkon jártunk keresztül a Veress-kerten, hogy kiszolgáltak minket a Berki csárdában, amikor nem volt elég pénzünk. Aztán megadjuk alapon… Ott volt a napórás ház a Rózsa utcával szemben, néha leültünk, hogy morfondírozzunk rajta, vajon hogyan működik. Mindez a „szukkok”, Eugeniák, Turbo rágók és Can Can csokik korában történt. Amikor Bencze Zsuzsa nénivel, Bögöz egyik legidősebb emberével leültünk beszélgetni, akkor ezek a helyszínek és emlékek pörögtek csendesen az agyamban. Zsuzsa néni a napórás házban nőtt fel, kilencven esztendő megélt dolgai mind ehhez a helyhez kötik. A Mik­lósfalváról származó néni 1930-ban született, hároméves kora óta Bögözben él, akkor vásárolták meg szülei az akkor már réginek számító épületet a Cigány utca végén.
– Nagyanyám bögözi Csomor leány volt, nagyapám miklósfalvi Keresztes legény. Úgy mondják, hogy Lilika papnétól vásárolták meg a házat 1933-ban, ami elég leromlott volt, édesapám több ízben újítgatta, szépítgette. A csűrt édesapám építette, akit ezermesternek ismertek a faluban, az a disznóheréléstől a faoltásig mindenhez értett, de ha egy menyasszonyt kellett kiadni, akkor is ő volt a megfelelő ember. Állatokat tartottunk, a kertünk kinyúlott egészen a hegy aljáig, Pagyvanig. Különleges, ritka almafajták voltak a kertben: az apró méretű, Piros Párizs vagy az ízletes Kisasszony alma csak nálunk volt, és a Veress-kertben – meséli Zsuzsa néni, aki már nem ebben a házban, hanem a szomszédságban idézi fel gyermekkori emlékeit.

„Nagy a lokság Bögözben, nem hegyes a birtok”

Ketten voltak testvérek, szülei, nagyszülei a mezőgazdaságban keresték kenyerüket, élték az egyszerű falusi ember életét.
– A mezőgazdaság volt akkor a menő, nagy a lokság Bögözben, nem hegyes a birtok, jó földje volt a falunak. Én voltam a lóvezető a családban, rengeteget jártam a mezőre édesapámmal. A nyolc osztályt itt végeztem el Bögözben, a harmincas évek végén románul tanultunk az iskolában, a nagyszüleim vettek nekem magyar ábécéskönyvet, hogy tanuljak meg magyarul is olvasni. Erősen jó tanuló voltam, a tanító jött is édesapámhoz, hogy engedje meg, hogy elintézze a továbbtanulást. Apám mindig azt mondta, hogy sohasem lesz annyi pénzem, hogy ne tudjam megszámolni, inkább legyek falusi asszony, mint szegény városi asszony, ezzel a felvételi el is volt rendezve. De édesanyám is beteges volt, sokat aggódott, sírt, hogy ne menjek el otthonról – így a szolgálat is kimaradt Zsuzsa néni életéből, édesapja ragaszkodott hozzá, hiszen otthon volt, mivel dolgozni, volt, mit megenni.

Felrobbantották a hidakat, kitörött az ablakuk

Míg a gyermekek a magyar írással és olvasással küzdöttek az iskolában, a második világháború zajlott a nagyvilágban. A Bencze családból nem érintett közvetlenül senkit a háború, de a helyi háborús történések annál inkább. A magyarok 1940-ben érkeztek meg Bögözbe, a kultúrház környékén tartották az ünnepséget, a szövetkezeti épület előtt állítottak díszkaput. 
– Szép emlék, csak elég kicsinyég tartott. Be kellett szolgáltatni a lovakat a hadseregnek, édesapám lovát egy magyar főhadnagy kapta. Naponta jártak le Udvarhelyről Keresztúrra gyakorlatozni, az állat mindig megállt a kapunk előtt, édesapám kiment, megsimogatta, s mentek tovább. Úgy emlékszem, hogy az oroszok felrobbantották a bétai patak hídját, a légnyomás mind bevitte az ablakokat a környéken, így jártak a Küküllő-híd mellett lakók is. Berkiéknél szállásoltatták el az oroszokat, oda voltak a lovak beállva. Édesapámnak a két disznóját elvitték, az udort megürítették a herétől, lucernától. A házunk pincéje tele volt a szomszédságból származó férfiakkal, akik elbújtak a fogság elől, édesanyám a lappancson keresztül adta le az ételt nekik. Szerencsére ennyivel megúsztuk. Az idő kiforogta ezt is, valahogy kihevertük. A faluban lakott egy zsidó család, ott volt a boltjuk a nagy kanyarban, deportálták őket. Farkas Jenőnek hívták az öreget, három lánya és két fia volt. A legkisebb fia később hazajött Palesztinából, jó barátja volt László Imrének, erősen kötődött a faluhoz, még a házat is visszavásárolta volna – idéz fel egy szeletet a település történetéből Zsuzsa néni.
Épített örökség szempontjából rendkívül gazdag a környékük, szemben található a ma Kincses-portaként ismert Veress család ingatlanja, mellettük a Bencze család öröksége, a ház előtt gyönyörűen felújított székelykapuval. De ott van az utca sarkán az amerikás család háza is, amely a Magyar Királyi Csendőrség laktanyájaként is működött egy időben.

A napórájáról nevezetes ház hosszú tornáccal rendelkezik, amit teljesen befolyt a szőlő, árnyékot biztosítva lakójának. A szőlő mustként, nem borként végezte, Zsuzsa néni édesapja egyáltalán nem szerette az alkoholt.
– A tornác közepén volt a bejárat, ez volt a második szoba, ahol a család lakott. Mi, gyermekekként, a hálókanapén aludtunk, a szüleim az ágyban. Elöl volt a tisztaszoba, ahol rendkívül sok vendég fordult meg, édesapám volt a Magyar Népi Szövetség helyi elnöke, sok ismerőse volt. Édesanyám is erősen büszke volt az örökségére, mai napig őrizzük a Felszegből hozott, 1857-ben készített fogast, a szülői házból hozott fajanszokat. Ilyen típus vagyok én is, ezt örököltem, még a bennvaló pótlékként kapott kicsi kenderföldet sem vagyok hajlandó eladni, míg élek, az marad emlék. Pedig hogy utáltam a kenderrel való munkát! Akkor ez volt a módi, mindenki megszőtte, ami kellett neki, a hozományba való ágynemű, paplan is mind így készült. Kányádban volt egy ügyes kezű asztalos, az ő keze munkáját dicsérik a bútorok: két ágy, két szekrény, egy asztal és négy szék – mondja Zsuzsa néni, aki nagyon ragaszkodik az örökségéhez. Úgy vallja, fiatalkorában még a honvágy is erősebb volt, hiába szórta szét az embereket a háború és a megélhetés, mindig vágyakoztak, haza akartak jönni.

Összetartó közösség volt Bögözben

Téli estéken a Cigány utcából összeültek az emberek, kártyáztak, beszélgettek egymással. Hajnalozni jártak a regruta legények húsvétkor, egy szép szokásnak voltak a működtetői a fiatalok.
– Most a vízen erről nem talál öt olyan leányt, akit meg lehetne locsolni. Akkor a legények elindultak Felszegből, muzsikaszó kíséretében bejárták a falut. Bementek a lányos házakhoz, verset mondtak, ha valaki gyászolt, akkor egy korsó házi bort és tíz tojást készített ki nekik. Akkor is zsebbenyúlós mulatság volt, de olyan bált csináltak, amilyent kellett. Híres volt a bögözi gyöngyvirágmintás vaj, Veress Ferenc tejcsarnokos két katonakufferrel járta az országot, úgy adta el a terméket. A helyi gyümölcs is jó hírben volt, szekerekkel vitték el más vidékre eladni. Az idő ezeket is elforogta, de ezekről meg kell emlékezni – zárja Zsuzsa néni.

Megtartani a régi formájában
Zsuzsa néni unokája, Geréd Árpád örökölte a napórás házat, aki párjával, Margittal nagyra becsüli az örökségét, pályázati vagy saját forrásból fel kívánják újítani a valamikori Keresztes-portát. Beszélgetésünk alatt került elő Zsuzsa néni gyermekkori, fából készült babakocsija, amit büszkén mutatnak meg nekem.

– Tervezzük a hazaköltözést, ugyanis jelenleg nem itt élünk, de mindkettőnkben közös a múlt iránti tisztelet, nem volt vita abból, hogy mi ebben a formában akarjuk megőrizni a házat. Itt mindennek története van számunkra, értéket képvisel a ház minden szeglete. Legényemberként közel húsz évet éltem ebben a házban, de szerintem a mai kor igényeihez lehet igazítani az életet, leghamarabb a vizet kellene bevezetni, fürdőszobát kialakítani. Arra is gondoltunk, hogy bekapcsolódunk a turizmusba is, ha sikerülne visszaállítani eredeti állapotába a napórás házat – osztják meg terveiket az örökösök.