Olga a Zetelaka köz­ség­hez tartozó Ivó­ból származik. „A csa­­ládban a nagymamám varrt, szőtt, font csepűből – volt honnan örököljem ezt a sze­retetet a kézimunka iránt. Már lánykoromban ke­reszt­szemeset varrtam, puló­ve­reket kötöttem moher fo­nalból” – idézi fel gye­rekkora emlékeit. Az iskola után a székelyudvarhelyi kész­ru­ha­­gyárban helyezkedett el, később férjhez ment, és immár tizennégy éve Recsenyéden él.

Amikor a betegség új utat mutat

Életében mindig jelen volt a kézimunka: szabadidejében hor­golt, varrt, kötött, de mind­ezek mellett keményen dolgozott. Aztán közbejött egy súlyos betegség, amely átírta mindennapjait. „Hál’ istennek jó kimenetelű lett, talpra tudtam állni – mondja. – De éreztem, hogy mivel fizikai munkát nem végezhettem, valahogy hasznossá kell ten­nem magam. Örökmozgó ember voltam mindig, nehezen viseltem, hogy meg kellett állni. De most már tudom: így kellett történjen, mert nem azt csináltam, amivel igazán foglalkoznom kellett volna, ami a hivatásom.”
A gyógyulás időszaka egy új út kezdete is lett. Egy napon szembejött vele egy hirdetés: udvarhelyszéki varrottaskép­zés indul. Felhívta az oktatót, és beiratkozott. „Így indultam el ezen az úton” – meséli. Nem is egy, hanem két tanfolyamot végzett párhuzamosan: szabó-varró, népviselet-készítő, vala­mint udvarhelyszéki varrottas­képzést, mindkettőt az Artera Alapítvány szervezésében. Az utóbbit Molnár Ibolya okta­tó saját otthonában tartja, bensőséges, családias han­gu­latban, ahová öröm eljárni.

A gyógyító kézimunka

„Nagyon megszerettem. A gyó­gyulásom része lett. Amikor leültem varrni, szó szerint kikapcsoltam a külvilágot. Volt, hogy reggeltől estig hí­meztem, csak ebédnél tettem le a tűt. Este, amikor a párom hazajött, olyan volt, mintha most ébredtem volna – tele energiával. Sosem gondoltam volna, hogy a varrás ennyire feltölt.”
Szőcs Olga számára a varrottas nem csupán kézi­munka. „Szívem-lelkem bele­varrom minden darabba. Büsz­ke vagyok rájuk, a lakásban mindent ki akarok cserélni varrottasokra.” Azt mondja, a varrás türelmet kíván, de nem való mindenkinek. „Aki nem szeret hímezni, az ne erőltesse. Ehhez belső nyugalom, sze­retet és kitartás kell.”

Az udvarhelyszéki varrottas szépsége

Ma már munkába is jár, de a tanfolyamok és egy szak­kör is része a hetének – utób­bit Gábor Ibolya vezeti Ho­moródszentpálon. „Zsúfolt a program, de szeretem. Ez az, ami kikapcsol, ami értelmet ad.”
Az udvarhelyszéki varrottas finom, részletgazdag kézi­munka. „A mi motívumaink a legszebbek – mondja Olga. – Sok helyen mégis a ka­lo­ta­szegit hímezik például a ballagótarisznyákra, pedig a mi mintáink gyönyörűek. Egy mintában többféle öltés van, egyszínű piros volga cérnával varrjuk. A kalotaszegit géppel szegik körbe, és farkasfoggal díszítik – mi kiazsúrozzuk, va­gyis kézzel vágjuk ki a mintát. Sokkal több idő, de más a szépsége.”
A hímzés világa tele van sajátos kifejezésekkel: bo­gár­hátú minta, rácsozás, szár­öltés, ablakos rácsozás – és természetesen a drukkolás, amikor a mintát a vászonra viszik. A motívumok kö­zött virágok és állatok is megjelennek: a galamb vagy a szarvas.

A varrottas a modern otthonban

Olga szerint a varrottas ma is illik a modern otthonokba, csak tudatosan kell alkalmazni. „A hímzett textil nemcsak népművészeti emlék, hanem időtlen érték. A természetes anyagok, a kézimunka fi­nom­sága ma is megszólítja az embereket. Egy varrottas nemcsak dísz, hanem egy történet. A modern lakásokban, ahol minden gyári és minimalista, egy hímzett párna vagy falikép megtöri a ridegséget, emberi melegséget visz a térbe.”
A kézzel varrott textíliák ma a „slow design” és „ze­ro waste” világába is ille­nek: lenből, pamutból ké­szül­nek, hosszú életűek, ja­víthatók, örökölhetők. „Egy varrottas generációkat élhet túl – mondja. – Ez nemcsak esztétikai, hanem etikai döntés is. Kevés, de minőségi, tartós dolgot birtokolni – erre tanít.”

A tű mint önismeret és tanítás

A varrás számára nemcsak önkifejezés, hanem ön­tisztulás is. „Most ér­zem igazán, ki vagyok. Meg­tanultam nemet mondani, és elengedni, ami lehúz. Olyan közösségbe me­gyek, ahol feltöltődöm, és hiszem, hogy azok az emberek, akik kézimunkáznak, másak – mert minden öltéssel egy ki­csit magukat is belevarrják.”
Szőcs Olga nemcsak alkotni akar, hanem tanítani is. „Azért tanulok, hogy átadjam ezt a tudást. Sokan nem tudják, mi­lyen örömet ad.”
A vásznat Gyergyó­szent­miklósról szerzi be, ahol a környék egyetlen mű­kö­dő gyára található. Kézi­mun­kái­ból készül kosárterítő, be­vásárlótáska, szemüvegtartó, sőt laptoptok is. „Nem szabad elrejteni ezeket a szépségeket a szekrény mélyére. Használni kell, hiszen azért készültek, mert a lakásban érezni lehet azt az energiát, amit belevarrsz.”
Olga ma már biztos abban, hogy megtalálta a hivatását. „Ha megszerzem a diplomáimat, komolyan szeretném folytatni. Tanítani, továbbadni, hogy megmaradjanak ezek az ér­tékek. Mindenkit arra buz­dítok, hogy soha sem késő tűt venni a kezünkbe.”
A tű útja számára nemcsak a vásznon vezet, hanem befelé is – a csend, a türelem, az ön­ismeret felé. Szőcs Olga öltései nemcsak szövetet, hanem éle­teket kapcsolnak össze. Min­den hímzésben ott a hit: a kézimunka ma is élő nyelv, csak meg kell tanulnunk újra olvasni.