Mit kezdjünk azzal, ha egy átalakított ház nem illeszkedik a hagyományos faluképbe? Bontsuk vissza, hogy minél közelebb kerüljön az eredeti állapothoz, vagy fogadjuk el a változásokat, és keressünk olyan megoldást, amely egyszerre szolgálja a használhatóságot, a településképet és az épület értékeinek megőrzését? Erről beszélgetünk Kottmayer Tibor néprajzossal, műemléki szakmérnökkel, a győri Széchenyi István Egyetem oktatójával, miközben körüljártuk a két épületet.

A szakember szerint már önmagában az is fontos, hogy egy régi épületet ne egyetlen történelmi pillanat alapján próbáljunk megítélni. A népi építészet épületei ugyanis folyamatosan változtak.

– A parasztház soha nem úgy működött, hogy egyszer megépítették, és utána minden változatlan maradt. Az épület alkalmazkodott a benne élők életéhez. Ha gyarapodott a család, szükség volt új helyiségre, ha megváltozott az életmód, megváltozott a ház használata is.

A Horváth-ház története jól példázza ezt a folyamatot. Az épületet nem egyetlen funkció­ra használták: volt időszak, amikor kocsmaként is működött. Az egymásra rakódott változtatások ezért nem feltétlenül értéktelenek, még akkor sem, ha ma már nem minden részlet felel meg annak a képnek, amelyet a hagyományos népi építészetről kialakítottunk.

– Ezek a házak azért érdekesek, mert a történetük nem állt meg száz vagy százötven évvel ezelőtt. Minden korszak hozzátett valamit

– fogalmaz Kottmayer Tibor.

A Gergely-ház esetében azonban éppen ez az alkalmazkodás okozza a legnagyobb problémát. Az épület tetőtere magasabb, arányai eltérnek a környezet hagyományos házaitól, ezért felmerült a visszabontás gondolata. Ha azonban kizárólag a régi falukép helyreállítása lenne a cél, könnyen figyelmen kívül maradna egy másik fontos szempont: az épület jelenlegi használhatósága. Kottmayer Tibor szerint először érdemes megvizsgálni azt, hogy valóban szükséges-e a bontás. Ha egy épület nem ázik be, szerkezetileg rendben van, használható, fűthető, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy miért bontanánk le. Nem biztos, hogy a visszabontás az egyetlen vagy a legjobb megoldás. A cél ezért szerinte nem feltétlenül az lenne, hogy a Gergely-házat mindenáron visszaállítsák egy korábbi állapotba. Inkább azt kellene megkeresni, hogyan lehetne a jelenlegi épületet úgy átalakítani, hogy a zavaró elemek kevésbé érvényesüljenek, miközben a ház használható marad. Ebben akár egészen egyszerű építészeti eszközöknek is szerepük lehet: egy jól megtervezett lugasnak, növényzettel kialakított felületeknek, falamelláknak vagy megfelelő burkolatoknak. Ezek nem tüntetik el az épület történetének egy részét, de segíthetnek abban, hogy az épület jobban illeszkedjen a környezetébe. Ez a gondolkodás szorosan összefügg a fenntarthatóság kérdésével is. Egy meglévő épület bontása ugyanis nem csupán építészeti döntés. Energiát igényel a bontás, a törmelék elszállítása, majd az új szerkezetek és építőanyagok előállítása is.

– A legzöldebb épület az, amelyik már áll

– mondja Kott­mayer Tibor.

Szerinte ezért a felújítás során először azt kell megvizsgálni, hogy miből lehet gazdálkodni, mi az, ami még használható, és hogyan lehet a meglévő szerkezeteket a lehető legtovább megtartani.

Ez egyben visszavezet a hagyományos építészethez is. A régi falusi gazdaságokban ugyanis természetes volt az anyagok újrahasználata. Amit lehetett, megjavítottak, átalakítottak, más célra használtak. Kottmayer szerint ebből a szemléletből ma is sokat tanulhatunk.

A természetes anyagok használata szintén része ennek a gondolkodásnak. A vályog, a fa vagy akár a helyben rendelkezésre álló juhgyapjú olyan anyagok lehetnek, amelyek korszerű építészeti megoldások részeként is alkalmazhatók. Nem arról van szó, hogy vissza kell térni a régi építési módokhoz, hanem arról, hogy azok tapasztalatait érdemes beépíteni a mai gyakorlatba.

A Gergely-ház esetében a használat kérdése különösen fontos. Az épületben olyan szálláshelyet lehetne kialakítani, amely fiatalok, egyetemisták, táborozók vagy önkéntesek számára biztosítana helyet. Így a ház nem válna múzeumi tárggyá, hanem új funkcióval továbbra is része maradna a település életének.

Kottmayer Tibor szerint ugyanis egy régi épület megőrzésének egyik legfontosabb feltétele, hogy legyen értelmes használata. Nem az a cél tehát, hogy minden későbbi beavatkozást eltüntessünk, és egy idealizált történelmi állapotot hozzunk létre. Ugyanakkor az sem lehet megoldás, hogy bármilyen átalakítást elfogadjunk pusztán arra hivatkozva, hogy az épületnek változnia kell. A kettő között kell megtalálni azt az egyensúlyt, amelyben a ház megőrzi saját karakterét, ugyanakkor képes megfelelni a mai igényeknek. Azaz a legfontosabb kérdés nem az, hogy melyik rész eredeti, és melyik későbbi, hanem hogy mit tudunk kezdeni azzal, ami ránk maradt.

A Horváth-ház és a Gergely-ház két különböző példája ugyanannak a problémának. Az egyik esetében a megőrzés, a másiknál az átalakítás és a visszafogott beavatkozás lehet a feladat. Mindkettőnél azonban ugyanaz az alapelv érvényes: mielőtt bontani kezdünk, meg kell értenünk az épületet. Hiszen egy régi ház értéke nem feltétlenül abban rejlik, hogy pontosan úgy néz ki, mint száz évvel ezelőtt, hanem érték lehet az is, hogy megőrizte azokat a nyomokat, amelyek megmutatják, hogyan változott vele együtt az élet.

A kérdés tehát nem az, hogy mindent vissza kell-e bontani, hanem hogy miként lehet egy ház történetét úgy továbbírni, hogy közben ne veszítsük el azt, amiért érdemes volt megőrizni.