Kötődtem ehhez a portához. Amikor átjöttünk ide játszani, mindig éreztem, hogy itt olyan más. Mintha egy kicsit megállt volna az idő. Nagyon tetszett nekem. Később, már a népi hagyaték iránt érdeklődve, gyűjtőként annyi mindent bele tudtam látni ebbe a portába! Az örökösök is, akik eladták, tudták ezt. Én pedig azt tudom, hogy nagy felelősség egy ilyen házat birtokolni – ezt Ilyés Emőke mondja, aki a szomszédban nőtt fel, és 2019-ben vásárolta meg a bennvalót, amit Kincses portának nevezett el. Nem véletlenül.

Nem raktár, és nem múzeum: élettér
A porta gazdái sok mindent megőriztek a múltból, másrészt pedig az épület sok mindenben különbözik a jellegzetes udvarhelyszéki falusi házaktól. Ma különlegessége másságában és kora ellenére életszerűségében rejlik.
– Szándékosan nem használom a múzeum kifejezést – jegyzi meg Ilyés Emőke, miközben belépünk a kőből rakott fedeles kapun, és elénk tárul a bennvaló. Bár rengeteg régi használati tárgy, bútor, kézimunka található a helyiségekben, ne egy falumúzeumot képzeljünk el. – Fontos számomra az, hogy ne egy raktár legyen ez a porta, ahol nagyon sok mindent egy helyre zsúfolnak, a gereblyét a szoba falára akasztják, mellette a varrottasokkal megrakott ágy. Régebb nem így volt, és én azt akarom megmutatni, hogyan nézhetett ki ez a porta, mondjuk, száz évvel ezelőtt, hogyan, milyen környezetben élt anno egy tehetős falusi család – magyarázza.
A ház 1875-ben már szerepel a telekkönyvben. Sikerült kideríteni, hogy egy református tiszteletes részére épült, aki befejezvén szolgálatát, Bögözben szeretett volna maradni. Akkor alakulhatott ki az a polgári miliő, ami máig is hat. Utódjuk nem volt, így haláluk után eladósorba került a porta, amit aztán egy módos gazdálkodócsalád, a Veres família vásárolt meg. Valószínűleg az ő idejük alatt bővülhetett is a ház, hiszen sokrétű gazdasági tevékenységet folytattak a Veresek, akik egészen 2019-ig birtokolták a bennvalót.

Vissza a gyökerekhez
Utolsó lakója nem nősült meg soha, itt maradt a szülői házban, talán ennek is köszönhető, hogy ennyire szépen, eredeti formában megmaradt a porta.
– Épp a vásár után jött a járvány, de jól is jött, hogy arra tudtunk koncentrálni, hogyan tudjuk felújítani az épületet, helyesebben visszaállítani mindent úgy, ahogy volt. Segítséget kértünk a Haáz Rezső Múzeumtól, régi anyagokat használva újítottunk: budai földdel festettünk, ahol az volt, tapasztottunk, lúggal súroltuk fel a padlót, lepucoltuk a gerendás mennyezetet, minden négyzetcentimétert rendbe tettünk. A konyhában megtartottuk például az utolsó meszelést egy négyzet alakú felületen, „ablakszerűen” megmutatjuk, hogy milyen volt, a hálóban is van egy ilyen „ablak”, de ott lementünk az első rétegig. A többi rész fehér színt kapott. Ugyancsak a konyhában maradt meg egy néhány csempéből álló sor a falon, a darabok az 1800-as évek végéről származnak, és valószínűleg a székelyudvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskolában készültek. Eredetileg mázatlan csempék lehettek, de lekenték valamikor bronzzal, amit mi nem tudtunk leszedni – meséli Ilyés Emőke.

Kincsek felbukkanása

Az L alakú háznak háromszögű tornáca van (itt is maradt az eredeti faanyag), innen nyílnak az ajtók. A korabeli parasztházaktól eltérően fogadószobába léphetünk be, ez és a nagy konyha fog közre egy szép hálószobát, ezenkívül egy kamra is található az épületben. A fogadószobába hamarosan egy harmónium is kerül, amit Emőke talált a templom takarításakor. Maga restaurálta, most épp Tusnádfürdőn a „lelkét” teszik rendbe a hangszernek.
A hálószobában megmaradt az eredeti bútorzat (ilyen bútorra irigykedve, csodálkozva nézhettek egykor a szomszédok, igazi polgári miliőt sugároz a szoba a támlás ágyakkal, a selyemberakásos párnákkal, a tükrös toalettel, a gazdagon díszített szekrénnyel), mindent ugyanúgy, az eredeti elrendezéssel láthatunk, ahogy évtizedek óta áll. Ezeken a berendezési tárgyakon kívül még rengeteg kincs került elő a porta épületeiből, és – mint kiderült – Emőke, illetve az édesanyja már régóta, több mint húsz éve szenvedélyes gyűjtő, számos régi eszköz, tárgy, varrottas, viselet, csipke van a tulajdonukban.

– Amióta az enyém a porta, sokkal tudatosabban gyűjtöm a tárgyakat. Most már úgy vásárolok, hogy tudom, minek hol lesz a helye, mi lesz a funkciója. Azt gondolom a régi tárgyakról, hogy akkor jelentenek értéket igazából, ha tudjuk még használni, ha be tudjuk vinni a mindennapokba – mondja Emőke, miközben egy szép szőttes asztalterítőt nézegetek éppen. A kézimunka nemes egyszerűsége, ízlésessége, mívessége fog meg: valaki valamikor megszőtte, csipkét illesztett bele, azsúrozta, majd kékkel kivarrta a két szélét. Valamelyik piacon talált rá a háztulajdonos.

Elosztott padok

A Kincses portában minden helyiségnek megmaradt az eredeti funkciója, és egyik sem vált kiállítótérré, mindenütt csak azok a tárgyak és kézimunkák láthatók, amik egyébként is lehettek ebben a házban. A konyha is lenyűgöző a maga szokatlanságában: belmagassága, tágassága, a számos ablakon beáramló fény miatt nagyon eltér a kis parasztkonyháktól. Jól látszik, hogy azért itt is ez volt az elsődleges élettér, aludtak itt, összeszorultak, főleg télen, amikor nem fűtötték a többi helyiséget. Szép mosdóállvány áll a sarokban, és több festett ülőpad is a falak mentén. Rácsodálkozunk az egyikre, ilyen hosszút ritkán látni.

Emőke felvilágosít, hogy régen, amikor öröklésre került sor, osztozkodni kellett, gyakran vágták több darabba a padokat, hiszen a bútor nagy érték volt. Mutatja is a másikat, amelyik épp egy ilyen „elosztott” darab. A szép hosszú, festett ülőalkalmatosság egyébként Székelyderzsből származik.
A konyhából nyílik a kamra, nevezzük ma látványkamrának, befőttekkel, szárított gyógynövényekkel a polcokon, a falon – a tér teljesen azt a képet mutatja, amilyen egykor lehetett, valamelyik Veres gazdasszony korában.

Vajban, gyümölcsben
Az eredeti épület meghosszabbításában a múlt század közepén „vajgyár”, azaz vajkészítő manufaktúra is működött, nagy csűrre is szükség volt. A telken nagy almapince is készült, hiszen 1920-ban gyümölcsöst telepített a család a Nagy-Küküllő felé lenyúló telken, még most is teremnek a 112 éves gyümölcsfák. A vajgyár eszközeiből is megmaradt néhány darab, például a korabeli pecsétek. Van sütőház is, az eredeti kemencét sikerült újra „szóra bírni”, van szövőszék, ami működik, talán épp ott, ahol egykor a szolgálók lakhattak.

Összességében sok minden más itt a Kincses portán. Más a ház szerkezete, felépítése, a tágas tornác, a bővítmények, a csűr elhelyezkedése is például. A korábbi 1931-ben leégett, és azután építették fel azt, amit most láthatunk, de már nem a házra merőlegesen, hanem vele egy vonalban. Sőt, bár most nem látszik, az egész udvart a gazdasági épületekkel bezárólag úgynevezett gubacskövek fedték. 
Önmagában az, hogy falun megmaradjon egy polgári porta, nagy érték. Ilyés Emőke célja nem is lehetne egyértelműbb: azt akarja, hogy ez továbbra is megőrződjön, ám életet is kíván vinni a falak közé.

– Legyen egy olyan hely, ahová nem csak egyszer jön el az ember. Ezért szervezünk programokat, ezért nyitottunk sószobát és apiterápiás házat az udvaron, hogy legyen, amiért visszatérni. Lehet itt kántálni karácsonykor, tojást festeni húsvétkor, vajat köpülni úgy, ahogy egykor tették az elődeink. Fontos számomra, hogy a szolgáltatások, amit nyújtani tudunk, egyrészt kapcsolódjanak a porta történetéhez, jellegéhez, másrészt pedig hogy tudjunk bekapcsolódni az egészségturizmusba. A csűrbe egy nagy közösségi teret álmodtam meg – összegez a Kincses porta „gazdasszonya”.