Hivatalosan Darvas–La Roche-háznak nevezik, én Simon-házként tartom nyilván, a házat birtokló család neve után. Mikor Simon György nagyváradi színészt megismertem, még csak a rokokó stílusú hálószobát, a konyhát és a fürdőt meg a hajdani cselédszobát birtokolták a tőlük államosított – mintegy 1700 négyzetméteres – házban, később még egy szobát sikerült bérelni. Évek hosszú során perek sorozata kellett ahhoz, hogy a család előbb papíron, majd ténylegesen is újból birtokba vehesse a nagyváradi szecessziós építészet e remekbe szabott lakóépületét.

Gyuri bácsi és családja örökölte az épületet, aki azelőtt Kolozsváron lakott, a Thália Színház művésze volt. A második világháború idején tomboló vészkorszakban zsidóként munkaszolgálatra vezényelték, felesége megjárta a haláltáborokat. Mindketten hazatértek, s bár otthonukat kifosztva találták, majd pár év után államosítás címén megfosztották őket tőle, derűsen élték mindennapjaikat, a szenvedés után az élet minden percét ajándéknak tekintették, s akként is viszonyultak hozzá: hálával, megéléssel, szeretettel. Környezetükben sugárzott a harmónia, derűjük átragadt a velük kapcsolatba kerülőkre is.

Hosszas jogi küzdelem után a család visszakapta hajdani otthonát, s újabb hosszas adminisztratív csatározás után ténylegesen is birtokba vehette, kiköltöztek belőle a kéretlen bérlők, haszon­élvezők. Gyuri bácsi örököse kereste a módját annak, hogy visszaadja eredeti pompáját elődei otthonának, no meg annak, hogy miként tudná a közösség javára fordítani ezt az építészeti remeket. Végül megtalálta a mindenki számára elfogadható megoldást: mélyen áron alul átadta a tulajdonjogot a városnak, azzal a feltétellel, hogy restaurálja az épületet és szecessziós múzeumot rendeznek be benne. A város állta a szavát, remek kulturális intézmény működik az épületben. A látogató megismerkedhet a múlt század eleji polgárság életkörülményeivel, életvitelével, megcsodálhatja az 1909 és 1912 között a Vágó testvérek, László és József tervei alapján épített, korszerűen felszerelt házat: már építésekor központi fűtéssel és villanyvilágítással rendelkezett, s – Péter I. Zoltán megállapítása szerint – „méltán tekinthető a legeredetibb szecessziós stílusú váradi magánháznak, egy európai színvonalú századfordulós épületnek”, amely „a legelegánsabb és legkorszerűbb váradi rezidenciák egyike volt”, s amelynek „egységes stílusa a századforduló művészeinek ideálját testesíti meg, a szecesszióra jellemző totális műalkotás és rafinált életvitel művészetének egyik legszínvonalasabb példája”.