Négy gyerek mellett lovak, juhok és szárnyasok, kutya, macska és egy hal is tartozik immár az agyagfalvi lelkészcsaládhoz, ugyanakkor a Hargita megyei falu százhúsz gyermekéből negyvenhatan járnak Kászoniékhoz valamilyen hangszerórára. Míg Szilárd furulyázni tanítja őket, Gabi heti rendszerességgel tart hegedűórákat. Mégis, a méretes konyha áll az 1913-ban épült papilak középpontjában, s a csodás korondi tányérokkal terített, faragott asztalt gyakran ülik körbe, nem csak a családdal. 
A református lelkészcsalád 2018-ban költözött Nagysolymosról az agyagfalvi parókiára, amely valamiként máig őrzi a századelős polgári jelleget, mindamellett, hogy Kászoniék élete leginkább a népiesség jegyében zajlik – s e kettősséget tükrözi az otthonuk is.
– A polgári és a népi nincs olyan távol egymástól, mint a polgári és a mostani modell. Az egyszerű, paraszti életmódban is előszeretettel használták azokat a megvásárolható bútorelemeket, amelyeket a polgári ízlés csiszolt ki. A polgári ízlésnek megfelelően festették őket, viszont én a megkopott festéket lecsiszoltam, s visszaadtam a fa eredeti színét – mutatja a lelkész a családi fészek központi elemét, a százévesnél is idősebb karos padot. 

Édes otthon – még ha átmeneti is

A részletgazdagon faragott asztal, a székek, a hálószobabútor egy kovásznai fafaragó, Makó Csaba alkotása, a konyhabútor egy kiváló agyagfalvi asztalos keze munkája. A központi helyen függő korondi dísztányért akkor vásároltuk, amikor várandós volt az első gyermekükkel, Katával – magyarázza a tiszteletes asszony, csodálatunkat látva. A két dísztörülköző solymosi emlék – az ottani beiktatáskor adta egy helyi idős asszony ajándékba.
– Nem hitte, hogy használni fogjuk, de amikor néhány év múlva a díszhelyen meglátta, a társát is nekünk adta ajándékba – emlékszik a vajdasági származású Gabi, aki lelkészi és hangszeroktatói munkája mellett a Fölszállott a páva tehetségkutató székelyföldi tehetségeinek is évek óta felkészítő tanára.
– Az egyik törölközőtartó a nagyszüleimé volt, aztán amikor megkaptuk a második dísztörölközőt is, nagyon sokáig vadásztuk neki ezt a tartót. Apukám lelt rá Bácskossuthfalván, egy kocsmai mosdóban. Saját termesztésű fűszerpaprikával fizetett érte a kocsmárosnak – meséli a lélekkel teli tárgyak történetét Gabi.

A teljes étkező, de a konyha is a Nagysolymosban szolgált tíz évet idézi Agyagfalvára.
– A nagysolymosi pult nélkül nem tudtuk elképzelni a főzést. Nagyon szeretek ide-oda forgolódni főzés közben – magyarázza a ház asszonya, s a konyhapult ódon malomkövén jólesik könyökölni a vele diskurálóknak. A tűzzománc életfa esküvői ajándék, a faragott, festett sulykot beiktatásra kapták – sorolják a fal díszeit, meleg szívvel gondolva minden egyes emlékre vissza. 
– Az első pillanattól kezdve úgy gondolkodsz a lakásról és a berendezésről, mintha örökké ez lenne az otthonod. Mert másképp nem lehet – magyarázza a lelkész. – Hosszú távon egy ideiglenes állapotot fenntartani nem lehet. Ez szolgálati lakás, aztán lehet, hogy öt év múlva, tíz év múlva, de innen menni kell. Egyszer nyugdíjba is megyünk, tehát nem itt fogjuk tölteni a nyugdíjas éveinket, az biztos. Viszont az első pillanattól kezdve úgy kezdtük el berendezni, hogy ez ízig-vérig olyan hely legyen, ahol otthon érezzük magunkat.
És sikerült is nekik, a második otthonukban is. 

Odafigyeléssel született tárgyak

Az évszázados ajtókat csodáljuk, a huszadik század olajfestékrétegeit leszedették, régies pácot kaptak.
– Nagyon tanulságos lenne a mában is, hogy olyan kiváló anyagokat válogattak akkor, amelyek száz vagy esetleg több száz évet is kibírnak – teszi hozzá Szilárd, a ma használatos, hamar cserélendő bútoranyagokkal vonva párhuzamot.
Az öntöttvas kályha ma már csak dekorációként szolgál, ám megérte megmenteni az utókornak: a családfő újította fel, mintegy jelképeként a régi idők igényesen díszítő világának.
– Amit én különösen tudok értékelni, az a munka, amivel egy-egy tárgy megszületett, akár használati tárgy, akár dísztárgy. Egyrészt fáradsággal, de odafigyeléssel is születtek ezek a tárgyak. Ez a bámulatos, és valahol ez hiányzik a ma világából, hogy a legegyszerűbb használati tárgyakat is ízléssel alkották, és hosszú távra terveztek. Nem elégedtek meg azzal, hogy a funkcionalitásnak megfeleljen, hanem mutatós darabokra törekedtek, meg egy lelki tartalomra is. Hogy legyen annak a tárgynak egy szellemi üzenete is – magyarázza a családfő, a jól sikerült kályha örömén elidőzve kicsit.

A falusiak ráérősségével járjuk be az egyházzal közösen használt két helyiséget, a hangszeróráknak is otthont adó egykori szalont és a könyvtárként is funkcionáló gyerekszobát.
– Azért oda rendeztük be a könyvtárat, hogy hátha ihletet kapnak az ott tanuló gyermekeink, s egyet-egyet levesznek belőle – magyarázzák a háziak.
Az egykori szalon antik bútorait vásárokon, innen-onnan szedték össze.
– Nem múzeumban akarunk élni, fontos, hogy az életterünk legyen otthonos is – hangsúlyozzák vendéglátóink.
A 19. század végén, 20. század elején készültek a székek, a tükör és a falióra is.
– Ezekben a tárgyakban száz év lenyomata van. Minden karcolásban és kopásban. Önmagukban beszélnek ezek a tárgyak, a saját sorsukról. Ki tudja, hol születtek, hová kerültek, kik használták őket – érvel a régi bútorok mellett Szilárd.
Közben a régi családi fotókat nézzük, merthogy értékrendjükben nemcsak a népi és polgári világ, de az ősök is fontos szerepet játszanak. Dédszülők és nagyszülők, világháborús katonák és körhintás nagymamák mosolyognak a nappali faláról, odébb díszes faliszőttes. Egy nagysolymosi tiszteletes asszony honosította meg Agyagfalván a szövést, varrást, olyannyira, hogy az agyagfalvi asszonyok máig varrnak templomi díszítéseket, ahová kérik, Székelyföld-szerte – meséli Gabi.

„Úgy a mienk, hogy az övék is”

Már szinte búcsúznánk, amikor rácsodálkozunk a járomból lett fogasra: bár állatoknak készült, innen sem spórolták meg a gazdag díszítést. Régi rézkilincsek és szekrénygombok tartják a rájuk aggatott terhet, a családi kulcstartót egy szövőszék darabjaiból készítette a lelkész.
– Egy közösség számára, a gyülekezet számára egy lelkészi lakás valamilyen módon szimbolikus is. Ahogy a lelkipásztori élet, úgy ez is valamilyen példát kellene szolgáljon. Erre törekszünk, különösen abban a világban, amikor az építkezést mindenféle külföldön és belföldön látott divatok szerint oldják meg az emberek, és azt gondolják, hogy praktikus, modern és szép. Nálunk a felújítás módja és az eredménye valamilyen módon meghatározója a faluképnek, és reméljük, hogy mások gondolkodását is befolyásolja a mai építkezésben. Mert mi úgy éljük meg, hogy egy régi épületben is, sőt, korabeli berendezéseivel is teljes értékű és kényelmes családi életet lehet élni. Közösségileg pedig természetesen van lelkészi iroda, de mivel nincs órarend, bármikor benyithatnak ide. És meg is esik. De ez nem okoz gondot nekünk. Mert ezt az előző szolgálati helyünkön is így éltük meg, itt is így próbáljuk: mi nem vagyunk idegenek – bár a parókia a jövevény, az idegen szóból ered, az idegennek a háza. Viszont ezt a hétköznapokban, az életmódunkban le akarjuk bontani. Ezért is nagy lehetőség és öröm is számunkra az, hogy a gyermekek, akik a hangszeróráinkra vagy vallásórára járnak, érezzék otthon magukat. Szabad bejárásuk van, itt van a hatalmas udvar is, állandóan birtokba vehetik. Mert ez úgy a mienk, hogy az övék is. Közös érték, közös vagyon, közös tér, ami nemcsak egy jogi intézményé, az egyházé, hanem a közösségé is. És ez olyannyira fontos, hogy ennek hordozniuk kellene a felelősségét is. Fontos újraépíteni a gondolatokba, a lelkekbe, különösen most, amikor az emberek „az enyém” önzése felé sodródnak, és egyre beszűkülnek a saját kis életterükbe, próbálják magukat körbebástyázni. Közben pedig minél inkább beszűkítik az életterüket, annál többet veszítenek el az életből, a lehetőségeikből is – összegez búcsúzóul a lelkész, miközben életterük által okít is.