A ház az Ilonka családé volt, az utolsó tulaj­do­nos Ilonka Dani bácsi, akinek örökösei elkerültek a fa­luból. A rokonságban nem akadt, aki megvásárolja vagy meg­mentse az épületet, így került sor arra, hogy 2003-ban Dávid Balázs vállalkozó – a helyi Kőlik Egyesület támo­gatójaként – megvásárolja a ro­mos házat azzal a céllal, hogy tájház szülessen belőle – tudjuk meg Szallós Kis Judittól, a Kőlik Egyesület elnökétől. 
Az ötletgazda és motor Kovács Piroska volt, akinek szívügye volt, hogy a falu gaz­dag néprajzi gyűjteménye méltó otthonra találjon. Addig ugyanis az iskolában, majd a művelődési házban, végül Piroska néniék garázsában hányódott a sok régi tárgy. A falusi közösség életéből fennmaradt kincseknek azon­ban méltó helyet kellett találni, és a régi Ilonka-porta adta meg ezt a lehetőséget.

Romos házból tájház

A ház állapota azonban 2003-ban enyhén szólva sem volt biztató. A tartógerendák elkor­hadtak, a tornácot újra kellett tapasztani, sok helyen födémet cserélni. Az egész szerkezetet meg kellett emelni, hogy ne omoljon össze. A felújítási mun­kálatok hónapokig tar­tottak, de végül 2004-ben sikerült meg­tartani az avatóünnepséget.
Az épület a 19. század kö­zepéről származik. Pontos év­szám nincs, de a szakértők a ház típusa alapján erre az időszakra teszik. A padláson egy 1887-es cserepet is találtak, ami további kapaszkodót ad a datáláshoz. A ház eredeti háromosztatú szerkezetét meg­őrizték: a fron­ton az „elsőház” vagy tisz­taszoba, középen a füstös konyha kemencével, há­tul pedig a mindennapi élet zaj­lott.

A portához tartozó csűr is megmaradt, bár azt az idők során többször átépítették. Itt kaptak helyet a gazdasági eszközök, az eke, a szekér, valamint a régi székelykapuk elemei. A csűr mögött keskeny telekrész húzódik.

A székelykapuk hazájában

A tájház történetéhez szo­rosan kapcsolódik a szé­kelykapu-állí­tás hagyo­mánya. 2000-ben, a millenniumi évben Kovács Piroska kez­deményezésére ka­­pu készült a temető bejá­ratához. Az öregek még ta­ní­tották a fiatalokat, így való­ságos nem­zedékváltás zajlott le a faragóműhelyekben. A len­dület aztán más kapuk fel­újítására is átragadt: 2003-ban pályázati támogatással 19-20 székelykaput újítottak meg a faluban. A mesterek először vonakodtak, hogy a gyerekek vésőt vegyenek a ke­zükbe, de amikor látták lelkesedésüket, már ők maguk biztatták őket. Így született meg a kapufaragó tábor, amely a későbbi kéz­művestáborok alapját adta.

Táborok: alkotás és közösség

A tájház nem csupán kiállí­tótér, hanem élő helyszín is. A kézművestáboroknak má­ra több mint húszéves ha­gyományuk van. Nyáron 30-40 gyerekkel számolnak, de sokszor 70-80 fiatal is meg­fordul itt. A résztvevők két­harmada máréfalvi vagy he­lyi kötődésű, egyharmaduk pe­dig a környékről vagy a nagyvilágból érkezik: Kana­dából, Franciaországból, Brassó környéki szórványból.
A táborban a gyerekek megis­me­rkedhetnek a szé­kely bútorfestés techniká­já­val, kipróbálhatják a gyöngy­fűzést, nemezelést, szö­vést, kosárfonást. Van, aki a vé­sőt fogja meg, más az ecse­tet, a lényeg a közös alko­tás. A foglalkozásokhoz he­lyi és környékbeli népmű­vészek, kézművesek adnak szakmai segítséget. Az idő­sebb táborozók később önkén­tesként térnek vissza, segítve a kisebbeket – így alakul ki egy folytonosság, amely évről évre továbbviszi a tudást. 
A tábor – amelyet a máré­falvi önkormányzat is támogat – nemcsak a kézművesmun­káról szól: a gyerekek ki­rándulnak, gyógynövényeket gyűj­­tenek, megismerik a falu határát. A mai generáció szá­mára ezek sokszor már is­meretlen terepek, hiszen a me­zőket gépek kaszálják, a gya­­log­utakat benőtte a gaz. A tú­­rák azonban segítenek újra felfedezni a tájat.

A tájház mindennapjai

A tájház látogatható, bár nincs állandó nyitvatartása – előzetes egyeztetés szük­sé­ges. Magyarországi és er­délyi csoportok egyaránt meg­for­dulnak itt, de jönnek román turisták is. A legnagyobb öröm mégis az, amikor a helyiek hozzák el vendégeiket, vagy a külföldön élő rokonok mutatják meg hazatérve gyermekeiknek, unokáiknak.
A ház belső berendezése tudatosan letisztult: nem hal­mozták fel a tárgyakat, ha­nem igyekeztek életszerű la­kó­teret kialakítani. A tiszta­szobában festett bútorok, a füstös konyhában kemence és főzőeszközök, a hátsó szo­bában foglalkoztatótér vár­ja a látogatókat. Az udvaron és a csűrben pedig gazdasági eszközök, szerszámok sora­koznak.
A fenntartás persze fo­lya­matos munkát igényel. A pin­ce nedvesedését meg kellett oldani, mellékhelyiségeket ala­­­­kí­tottak ki a csűrben, vil­lany­hálózatot újítottak. Az ön­kormányzat köz­vet­le­nül nem vesz részt a működ­tetés­ben, de pályázati támoga­tásokon ke­resztül ap­róbb fej­lesztésekre nyílik lehetőség: kerítésjavítás, kapufestés, te­tő­karbantartás.

Élő örökség

A máréfalvi tájház története több mint egy régi épület meg­mentése. Arról szól, hogyan válhat egy romos porta a kö­zösség szívverésévé.
A ház­ban őrzött tárgyak és a nya­ranta felcsendülő gyerek­zsivaj egyszerre bizonyítják: a hagyomány nem vitrinbe zárt, poros emlék, hanem élő valóság. A festett ládákra pillantva az ember hiszi, hogy ezek a falak még sokáig fognak mesélni.