Sétálóutca is egyben, ma, akárcsak a múltban, szívesen korzóznak az emberek a széles járdákon. A Magyar Polgár című újság 1877. júliusi számában egy levelező a következőket írja a Botos utcáról: „De most, mi­­dőn a tanulóifjúság is el­tá­vozott, úgyszintén a város intelligenciája fürdőre utazott, oly kihaltnak és némának tűnik fél város, és bizony-bizony nem marad más mulatság szá­munkra, mint a Botos utczán – Udvarhely legszebb utczáján és sétahelyén – föl s alá sétálgatni. Ez még elég élvezetet nyújtana, ha a helybeli tanács udvarias és előzékeny lenne a városi közönséggel szemben, hogy bár ezt az egyetlen városi főutczát tisz­tességes kövezettel látná el.” Ma aszfalton szaladnak az autók.  

Egyelőre csak álom, hogy az autóforgalmat kitiltsák, és teljes egészében a sétáló vá­roslakókat szolgálja.
Aki mostanában a 12. szám alatti egyemeletes épület ré­gi-új kapuja előtt halad el, meg­állapíthatja, hogy bizony jó munkát végeztek a Macops cég szakemberei, amikor fel­újították az épület bejárati ka­puját.
– Szép munkát végeztek – mondom a ház egyik tu­lajdonosának. Mosolyogva nyug­­­­tázza. 
Takács János tornatanár volt fiatal korában Szentegyházán, amikor úgy döntött a nyolc­vanas években, hogy világgá megy. Meg sem állt Amerikáig. Nem volt rossz dolga itthon sem – az édesapja, id. Takács János a néptanács kereskedelmi osz­tályának főnöke volt –, de ő nem érezte szabadnak magát. Bár imádta a székely anyavárost, mégis a távozás mellett dön­tött.
Időközben elsajátította a gyógy­­masszázst, és rövid időn belül olyan hírnévre tett szert, hogy egy szép napon személyesen maga George H. W. Bush, az Amerikai Egyesült Államok 43. elnöke kopogtatott be a rendelője ajtaján.

Ám Jancsikánk, mihelyt le­hetőség nyílt, hazajött, és meg­vásárolta az említett épület bal oldali részét. Szenvedélyesen gyűjtött minden olyan anyagot, ami az épülettel kapcsolatos, kereste a fényképek alapján felismert bútordarabokat, me­lyek egykor a lakásbelsőt díszítették. Ennek apropóján gyakran láthattuk hazai és magyarországi ócskapiacokon, aukciós házakban.
A nemrég restaurált zöld kapun megyünk be a boltívek alá, majd bal oldalon nyit ajtót. Tele a földszint sok értékes bútordarabbal, az emeletre ve­zető lépcsőkön is szobrok, a falon festmények – valóságos időutazásban van részem.
Az eredeti ebédlőből csak fele van nála, ma is éppen úgy ereszti be a természetes fényt, mint száz évvel ezelőtt. Laktak itt főispánok, jegyzők, igazgatók, de volt itt bank, városi ren­dőrség, építkezési vál­lalat székháza. A földszinten 1946 után Szi­lágyi Ignác cukrászdája, háziasszonyok boltja, polgári kávézó és va­lutaváltó működött. Egy ide­ig lakója volt a református gimnázium híres igazgatója, Gönczy Gábor is.
A Barkóczy vendéglő (Fé­nyes, Szarvas) szom­széd­sá­gában álló épület sokat tudna mesélni gazdáiról és az itt történtekről. Nem tud­juk pontosan, mikor épült. Klasszicista stílusban emelt ház, emeletéről hét nagy ablak néz le a főutcára. Középen vasból készült erkély áll, melynek két sarkában amerikai és székely zászlót lobogtat a szél.

Kezdetben emelet nélküli ház­nak épült, majd ezt bő­vítették, és lett belőle szolgálati lakás Udvarhely megye elöl­járóinak. Az épület első részében laktak az uraságok, a hátsó udvarban a kiszolgáló személyzet. Az udvar hátsó részében egy romantikus pi­henőhely volt kialakítva, mely­nek közepén egy filagória állt; ide lépcsőkön keresztül vezetett az út. Természetesen vadszőlő fonta be a fákat, hatalmas lab­darózsa- és rózsabokrok ölel­ték körbe az egészet.
Ma csupán a karzat egy része és a két kőlépcső látható. Az egykori lóistállók átalakultak fatárolóvá, de volt idő, amikor minden reggel megnyílt a nagy kapu, és a méltóságos úr lóvontatta fiákere kigördült a macskaköves utcára.
Takács János háza falán ko­rabeli képek tanúskodnak arról, miként nézett ki a házbelső a 20. század elején – valamennyit Kováts István, városunk híres fényképésze készítette.
Az ebédlő faragott búto­rokkal van berendezve, a bú­torok tetején a kő- és agyagipari iskolában ké­szült vázák dí­sze­legnek. A mennyezeten ke­resztül, középen a természetes fény világítja meg a lakrészt – ez így van a mai napig.

A másik képen a házigazda ott ül a kanapén a nappali szobában, olvas, előtte lévő bú­­torsor tele könyvekkel és fényképekkel. A szoba jobb sar­kában Bonaparte Napó­leon szobra tűnik fel, a köny­ves­­­szekrény fölötti fa­lon kis­lányokat ábrázoló fest­mények díszítik a falat. Ízlésesen be­rendezett szobát látunk.
Kovács István fényképész két tucat képet készített a re­zidenciáról, apró, fontos rész­leteket is megörökítve.
Szép emlékek kapcsolód­nak az épülethez. Amikor Mikó Árpád főispán volt a lakója, 1895-ben szerenádot adott a helybeli dalegylet névnapja al­kalmával. A Kossuth utcai la­kása előtt néhány szép dalt énekeltek, melyet az idő­közben összegyűlt nagy kö­zönség is végighallgatott. Ez­után fölment a dalegylet a főispán lakására, ahol a dal­egylet nevében Bed­ő alelnök üdvözölte, mire a fő­­ispán kedves modorával, szokott ékes­szólásával kö­szön­te meg a meglepetést.
Szerencsére jól viselte a tör­ténelmi idők viharait, és jó lábakon áll ma is az épület, az ott lakóknak köszönhetően. A bel­­ső udvaron azonban lát­tam műanyag nyílászárókat, ami egy kicsit elszomorított.
A történelmi városközpont egyik fontos épülete; ha sikerül a főhomlokzatot felújítani, igen szép látványa lesz a Kossuth utcának.