Nemrégiben Kecsetben jár­tam, a jellegzetes népviseletéről, táncegyütteséről és az 1795-ben épült, fából készült harangtornyáról híres kis faluban. Sétálva a falu főutcáján az egyik kanyarban egy „halálra ítélt” tornácos házzal találkoztam. Egykor kedves családi fészek lehetett, most árván, magára maradva szakad rá az ég. A gazdasági épület már összeomlott. De a ház még áll! Igaz, egyik sarkát már kikezdte az idő vasfoga. Úgy határoztam, nem hagyom szó nélkül, a közösségi oldalamon szóvá teszem. Még meg lehet menteni ezt a szép székely házat. Kecsetiek, ne hagyjátok veszni, mert kár érte, ez egy kincs, fogalmaztam meg felhívásomban. Nem ismertem a ház történetét, de szépsége lenyűgözött. Jöttek a vélemények, a megosztások, egy pillanatra több százan tekintették meg.

A Kolozsváron élő unokához is eljutott, akitől megtudtuk a ház történetét: „Volt egyszer egy Koncz család, ez a meséje ennek a székely drága háznak…, amikor ma reggel láttam ezt a képet, elkezdtem sírni, most is azt csinálom, amikor írni próbálok magyarul. Rebeka és Mózes nagyszüleim székely háza. Meseház volt számomra ez a ház, amikor gyerek voltam. Besztercéről minden nyá­­ri vakációban meglátogattuk édesanyámmal vagy édesapámmal a székely rokonokat, Koncz nagymamát és nagytatát. Most is látom, ahogy álltak a székelykapu előtt és vártak. Tíz gyereket hozott a világra Rebeka nagymama, kettő közülük meghalt. Nagyon szép család volt: Irma, Anna, Erzsike, Margit, Elvira, Jóska, Sándor, Emma, ők voltak a Koncz gyerekek, akik abban a házban éltek. A nyolc gyerek közül egyik sem maradt otthon Kecseten. Kolozsvár, Székelyudvarhely, Nagyvárad, Beszterce, Bukarest, majd Magyarország lett a Koncz gyerekek otthona. Csak Anna él még. Váradon. Ő volt az egyetlen, akit örökbe fogadtak, és aki kicsi korában elhagyta Kecsetet. Nagymamám meghalt 1985-ben, nagytata 1974-ben.” Röviden ennyi a történet. A ház magára maradt. A felhívás után úgy döntöttek az unokák, hogy nem hagyják veszni az ősi portát, és megmentik. Kíváncsian várom, hogy milyen megoldást találtak. 

Megmentett ház Sándortelkén

E hír apropóján levelet hozott a posta a székelyudvarhelyi Tornai családtól, melyben elmesélik, miként mentették meg a nagyszülők házát Sándortelkén. Mivel érdekesnek tűnt és hajtott a kíváncsiság, egyik szombaton felkerekedtem és meglátogattam a települést. Sosem jártam még ebben a zsebkendőnyi faluban, mely Telekfalvától alig négy kilométerre fekszik, mindvégig aszfaltúton mentünk, igaz, nemrégiben épült, de a lényeg, hogy megvan. Kicsi falu, olyan száz lélek él benne, hétvégeken tán a duplája.

Megállunk érdeklődni, jókedvvel mutatja a sándortelki ember, hogy a falu másik végében laknak az ismerőseim, amely ide egy hajításnyira van. Rendezett porta, az udvaron Tornai Csaba fogad, és mindjárt betessékel az új házba, mert ilyen is van a régi mellett. Jól megfér a kettő egymás szomszédságában. Meséli, az asszony Korondon van a kórusfesztiválon, így ő lesz ma a házigazdám, aki elmondja az öreg ház történetét.

Olyan kétszázötven éves, ennyit mondott az Emma nagytatája. Orbán Ferencnek hívták a gazdát, 1924-ben született, akkor már megvolt a ház. Idehozta feleségnek Emma nagymamát, nekik négy gyermekük született, volt még nyolc unoka, de Csabáék eldöntötték, ha törik, ha szakad, nekik kell az öreg ház. Könnyen ment a vásár, ők ragaszkodtak, a többiek adták. Teljesen felújították, a tetőzettel kezdték, majd a többivel folytatták. Kívül-belül tapaszos volt, így hát megtanulták, miként kell felvinni a sarat a ház oldalára, sikálni, hogy szép legyen.

Felmegyünk a lépcsőn a tornácba, nyílnak az ajtók, és kezdődhet az időutazás. Minden úgy maradt, ahogy volt a nagyszülők idején, mivel az asszonnyal nemcsak szeretik, de gyűjtik is a régiséget, azokból is néhányat kiállítottak a szobákban és a konyhában. Itt minden a szemnek és a léleknek van, de azért meg lehet tapogatni mindent, ha valaki úgy akarja, mondja Csaba. Mintha gyermekkoromba léptem volna vissza, nagyszüleim házába. Hagyományos székely szoba. Megbarnult teherbíró gerendák alatt egy darab múlt nagyszüleink idejéből. A tisztaszobában nagymama és nagytata ágya, az elmaradhatatlan falvédőkkel. Sok szép bútordarabot őriznek, amit a nagyszülőktől örököltek, ezek közül a kincset érő tulipános ládák az igazi gyöngyszemek. Az egyiken évszám is van, azt írja, 1877. Mindennapos használati tárgyak sorakoznak a konyhában. Ez egy megszentelt hely, családi múzeum, a maguk és az ide betérők örömére. Az unokák így őrzik a nagyszülők emlékét. A jó példát osztani kell, hogy mások is kövessék.