– Hogyan indították el az építész­oktatást Csíkszeredában?

– Hargita megyében nagyon kevés építész volt a 90-es években, és azok sem mind itt születtek. Nyilvánvalóan közben volt igény arra, hogy legyenek építészek, hogy fiatalok ezt a pályát válasszák. A művészeti iskola képzőművész tanáraiban – köztük azokban is, akik már az iskolaalapításban is részt vettek, mint Gaál András és Márton Árpád – és az építészekben sok beszélgetés után megszületett a gondolat egy építészosztály létrehozására, mert a diákok akármilyen középiskolában nem tudnak felkészülni az építészeti felvételire. Mindnyájan, akik addig építészetre mentünk, mind magánúton készültünk, és ez nem kis erőfeszítés volt. Az akkori igazgató, Kovács János ki is járta az útját. Úgy egyeztünk meg, hogy mindegyik építész vállal egy évfolyamot, amelyet végigvisz kilencediktől tizenkettedikig. Az első évfolyam 1999-ben indult, hét diákkal, egy csoportként a képzőművészosztályban, Tövissi Zsolt irányításával. A második évfolyamot, már egy külön osztályt, Bogos Ernő vállalta, a harmadikat én, aztán Köllő Miklós és Korodi Szabolcs következett, akik két-két évfolyamot tanítottak. 2003-ban nem adták meg az osztályt, ezért egy évfolyam kimaradt. Albert Sándor is elindított egy évfolyamot, amit én tizenegyediktől átvettem. A tanfelügyelőség jelezte, hogy ahhoz, hogy megmaradjon ez az osztály, szükséges egy kinevezett tanár, mert csak óraadó tanárokkal nem működhetett hosszú távon. Én voltam az egyetlen, aki nem vezettem irodát – nagy erőfeszítés volt a tanítás az iroda mellett –, hanem a férjemmel együtt dolgoztam, és nagyon szerettem a tanítást, úgyhogy bevállaltam a kinevezett tanár szerepet. Korodi Szabolccsal elvégeztünk egy pedagógiai képzést, én letettem a véglegesítő vizsgát is, és kinevezett tanár lettem. Amiatt, hogy 2010 volt az utolsó teljes osztály, még három évig két csoport volt, majd csak egy, egy más szakosztályon belül – épp kijött egy katedra, így egyedül maradtam. Továbbra is nagy támogatást kapok az építésztársaságtól, mert vannak felvételi vizsgák, van szakérettségi, van egy nyári tábor, amit minden évben megrendezünk, és ezekhez mindig kell szakmabeli segítség. Most már a saját, volt diákjaink is segítenek nekünk. Eleinte az volt az elsődleges célunk, hogy segítsünk a helyi fiataloknak, hogy erre a szakmára tudjanak menni, és hogy utána vissza tudjanak ide jönni. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember hol nő fel, mennyire ismeri a hagyományokat, mennyire tud alkalmazkodni a környezetéhez, ahol dolgozik és él. A közösségnek nagyon fontos, hogy az építészek, akik a városok és települések arculatát megadják, olyanok legyenek, akik érzelmileg és mindenféle szempontból kötődnek a helyhez. Az egyetemi oktatás elég kozmopolita, így ezeket a kötödéseket fontosnak tartottuk kialakítani bennük. A felkészítés szempontjából sikeres volt a tanítás. Nem minden diákunk ment építészeti egyetemre, de szükséges, hogy akkor is kapjanak egyfajta építészeti nevelést.

– Volt-e középiskolai építészeti tankönyv, tanterv? Milyen módszerrel kezdtek tanítani? Hogyan szervezték meg a tanítást tartalmi szempontból?

– A mai napig nincs rendes tanügyi program a középiskolás építészeti oktatásra. 
A kilencedik és tizedik osztályban a képzőművészeti oktatás programját vették át, és tizenegy-tizenkettedik osztályban, amikor már szakműhelyoktatás folyik, arra nincs semmi program. Gyakorlatilag az építészkollégákkal együtt találtuk ki, hogyan épüljön fel ez az oktatás itt az iskolában. Ötleteltünk, megbeszéltük a javaslatokat, alkalmaztuk a jó dolgokat, segítettük egymást a munkában. Mindannyiunknak volt elképzelése, hogy mit és hogyan kéne tanítani. Végül is nemcsak az a célunk, hogy a diákok bejussanak az egyetemre, hanem az is, hogy egészséges, kreatív hozzáállásuk legyen az építészethez, az épített környezethez. Folyamatban van egy olyan országos platform létrehozása, amit az Arhitec-tool alapítvány kezdeményezett az Országos Építész Kamara támogatásával, ahova minden építész, aki tanít, és kidolgozott valamit, fel tudja tölteni, hogy az országban működő mindenik művészeti iskola, ahol építészeti oktatás történik, hozzá tudjon férni és használhassa. Így próbáljuk egységesíteni azt, ami zajlik ebben az országban, mert nem normális, hogy mindenki a saját feje után megy. Tavalytól az Oktatási Minisztérium is foglalkozik a kérdéssel, alakult egy hivatalos csoport, amiben én is részt veszek, ami egy kerettanterv és programok megírásán dolgozik, de ez nagyon lassú és nehezen működő, borzalmas folyamat. Addig, amíg nem lesz hivatalosan egységes tanterv, addig haladunk a magunk útján, használjuk a saját platformjainkat. Sajnos a romániai tanügyi rendszer nagyon rossz – szerintem –, mert a diáknak tizenöt évesen döntenie kell, hogy milyen szakmát akar tanulni, és akkor bizonyos dolgokkal már nem is kell foglalkoznia. Sokkal fontosabb lenne, hogy mindenki kapjon egy általános műveltségi szintű alapot, amivel tudatosabban tudna választani. Ebben az irányban létezik egy komoly mozgalom, a De-a Architectura, ami kisiskolásoknak készít építészeti foglalkozásokat, nyomtatott segédanyaggal ellátva, amiből már magyar nyelvre is lefordítottak valamennyit. Nekik sikerült elérni, hogy hivatalosan elismert képzéseket tartsanak, és hogy azokban az iskolákban, ahol ezt igénylik, választott tantárgy legyen.

– Hogyan állították össze a tananyagot? Mit tanítanak az építészpalántáknak?

– Eleinte kétdimenziós, majd térbeli kreatív feladatokkal dolgozunk, így vezetjük fel a kompozíciós és építészetelméleti fogalmakat.  Minden témánál próbáljuk összekapcsolni az ábrázolómértant, rajzot, színt, mintázást vagy akár más tantárgyban szerzett tudást. Nyilvánvalóan meg kell tanulniuk jól rajzolni, kell legyen kézügyességük és szakmai ismeretük is, de inkább a kreatív, konceptuális részre koncentrálunk.  Az a fontos, hogy a diák legyen kreatív, tanulja meg, hogy mi az a koncepció, tudja megfogalmazni és fenntartani a saját ötleteit, hogy tudatos legyen a hozzáállása, és nem utolsósorban fogja fel a szakma felelősségét. Az építész társadalmi felelőssége nagyon nagy, mert az általa létrehozott alkotásokat, az épített környezetet mindenki kénytelen használni. Célunk elérésében sokat segítenek a tanulmányi kirándulások és nyári táborok. Minden évben igyekszünk legalább két, többnapos tanulmányi kirándulást szervezni, ahol sokat rajzolunk, falumúzeumot, templomokat tanulmányozunk, múzeumokat látogatunk. Rendszeresen megyünk Szebenbe és környékére, Kolozsvárra, Torockóra, Nagyváradra és Nagybányára, sőt Debrecenbe és Budapestre is. Ha lehetséges, színházba, kiállításokra is elmegyünk ilyenkor. Mind úgy gondoltuk, hogy nagyon fontos a gyakorlati tevékenység, az iskolai modellezésen kívül valami nagyobb léptékű dolog, ahol a diákok sokkal több mindent meg tudnak tapasztalni. Így született meg a nyári szaktábor ötlete. Az idén már a tizenhatodik tábort szerveztük. A nyári vakáció elején elmegyünk öt-hét napra a diákokkal – többnyire sátorral – valahova, ahol egy közösségnek valamire szüksége van, és azt ott a diákok megtervezik, és felépítik az irányításunk alatt. Erről kiállítás is készült, megjelent a Velencei Építészeti Biennálé Magyar pavilonjában róla anyag 2014-ben, és én ezeknek a táboroknak a módszertanáról írtam a tanári első fokozati dolgozatomat. 

– Említette, hogy tizenöt évesen a pályaválasztás nem tudatos döntés. Hogy látja, miért választják ezt a szakot a diákok? 

– Nagyon változó. A többség azért jön, mert építész akar lenni, de van, aki a fent említett tevékenységekről és táborokról hallott. A választás azért nehéz, mert nem hiszem, hogy egy tizenöt éves gyermek tudhatja, hogy bármelyik foglakozás valójában miből áll. Sokszor szülők elvárásán alapul a választás, mert úgy gondolják, hogy az építészet egy „szakma” a képzőművészettel szemben. Sajnos sok tehetséges diák – szintén a szülők hatására – elmegy elméleti líceumba, hogy több esélye legyen a továbbtanulásra, ami szerintem  hibás. Nagy hátrány, hogy ebben a tanügyi rendszerben a művészeti iskola humán besorolású, ezért a diákok nem érettségizhetnek matematikából. Az ország több iskolájával összefogva azért is harcolunk, hogy adják vissza a reál-humán besorolást a művészeti iskoláknak, hogy érettségin legyen választható a matematika.

– Milyennek látja az utánpótlást?

– Nagyon jónak, mind az építészet, mind a képzőművészet szakon a felvételire túljelentkezés van, úgyhogy van kiből válogatni, van utánpótlás. Minden évben rendkívül várom őket. Az online tanítás nehéz volt, és azok közül, akik a tíz-tizenegyediket járták online, nagyon sokan akartak építészetre továbbmenni, de végül csak egy diák ment oda. Az online oktatás kicsit eltérítette őket, mert művészetet nem lehet így tanítani, de igazából az a lényeg, hogy mindenki megtudja, hogy mit akar tovább csinálni. 
A tavaly például öten mentek építészeti egyetemre.

– Van tanárutánpótlás?

– Remélem, lesz, mert ezt is szorgalmazzuk, és igyekszem volt diákokat bevonni a tanításba. Van olyan, aki utólag, egyetem után elment pedagógiából vizsgázni, hogy taníthasson. Sajnos az országos rendszerben nem jó az, hogy óraadóként kicsi a fizetés, kinevezett tanárként pedig bizonyos mértékig fel kell adja valaki a szakmáját azért, hogy tanítson. Az alkotó embernek az alkotás gyakorlása elengedhetetlen ahhoz, hogy jó tanár legyen.  Én megengedhettem magamnak, hogy kevesebbet dolgozzam az irodában, de kevés olyan építész lesz, aki elmegy középiskolába tanítani teljes katedrával. 

– Hat év építészeti egyetem, majd két év gyakornoki munka után visszalépés volt, hogy középiskolában kezdett tanítani? 

– Nem tartom visszalépésnek, mert nagyon szeretek tanítani. Emellett persze dolgozom építészként, csak kevesebbet, és ez pont jó így. Mondom, szeretek tanítani, rendkívül sok sikerélményem van belőle, pedig iskolás koromban nem hittem volna, hogy tanár is leszek. Végül úgy gondolom, hogy nagyon szépen alakult ez az oktatás Csíkszeredában. Mostanig a művészeti iskolában 258 diák végzett építészet szakon, akiknek nagyjából fele végzett a szakmában. Sokan visszajöttek ide, munka pedig még rengeteg van.