Vannak rejtőzködő házak, amelyek eldugott kis utcácskákban bújnak meg, és csak azok láthatják, akik betévednek, vagy útjuk arra vezet. Ilyen ház Kányád egyik kis gyalogosutcájában Jakab Erika édesanyja felőli nagyszülői öröksége.
Sajnos a ház építésének pontos dátumáról nem maradt fenn semmilyen adat, de kétszáz évesre tippelik a házigazdák, ugyanis nagytatája, aki 1900-ban született és itt lakott ebben a házban, nagyszüleitől örökölte. A ház formája szerint is az egyik legrégebbi a faluban. A család Bibliája 1867-es kiadású.

Erikát gyerekkorának emlékei kötik a házhoz, ahol sok időt töltött. Nagytatája, Toró Mózes kányádi születésű volt, de vele kapcsolatban kevés emléke maradt. Nagymamája, Miklós Regina vágási származású volt, ő dédelgette, nevelgette az unokákat 1997-ig, haláláig.

– Mi itt laktunk a faluban, de nyaranta az unokatestvéreim is hazajöttek, elmentek halászni a patakra, amiben még akkor volt víz, s nagymama az apró halakat mind egy szálig megvakargatta, kisütötte. Nagy ricsaj volt akkoriban itt a házban, hangoskodó gyereksereggel. Sokszor elgondolkodom, s szomorúság lesz úrrá rajtam, s eszembe jut Létay Lajos verse: „csak ház, csak udvar, semmi más maholnap a szülői ház” – mondja könnybe lábadt szemekkel a múltra emlékezve.  

A fatornácos ház makacsul állja az idő múlását, a tapasztott falak melegséget árasztanak. A berendezés között szentképek, rózsafüzér, kereszt és imádságoskönyv is helyet kap, ugyanis a nagymama katolikus vallású volt a többségében református Kányádban.

– Én úgy ismertem meg nagymamát, mint amilyenek az idős falusi asszonyok: szögre kötött fejkendőben, szoknyában, kötényben, ingben, és úgy is maradt meg nekem. Édesanyámék négyen voltak lánytestvérek, de nagyapámnak volt egy előző házassága Toró Rebekával, ahonnan két fiú született: Géza és András. Ismertem a féltestvéreket, Géza bácsi Galócásra került, Bandi bátya pedig Magyarországra. Ők már sajnos nem élnek. Nagymama mostohaanyaként ugyanúgy ragaszkodott a fiúkhoz is, mint az övéihez – eleveníti fel a múltat Erika.

A házat egyelőre Erika rendezi, de önerőből nem tudják felújítani.
– Édesanyám is gyűjtögetős volt, ketten alakítgattuk a gyűj­teményt, rendezgettük be a házat. A szekrényt például otthonról hoztuk át, édesapám öröksége. Gyerekkoromban nem így nézett ki a szoba, hiszen sokan laktak egy szobában, és sok ágyra volt szükség. Most zsúfoltabb, sok tárgy került be, ami nem volt itt – mondja.

Erika mai napig gyűjti a régi tárgyakat, szívesen elfogad mindent, ami nagyanyáink idejéből való. Így került a gyűjteménybe sok szép régi ruha, rakott szoknya, székely ruha, cipő, kalap.
– Amikor valaki lomtalanít, és látom, hogy nagyon sok régiség a szemétben köt ki, fáj a lelkem. Próbálom hangoztatni, hogy mindent szívesen fogadok.

A ház ugyan sem tájházként, sem falumúzeumként nem működik hivatalosan, Erika szívesen fogadja az érdeklődőket, sőt, beszél is a kiállított tárgyakról. Az Iskola másként héten már több alkalommal fogadta az iskolás gyerekeket, idén pedig egy interaktív játékkal is feldobta a találkozást: egy-egy cetlire régi tárgyak nevét írta fel, amelyeket meg kellett keresniük a gyerekeknek. Így nemcsak új szavakat tanultak, hanem régi szakmákat is megismertek, amelyek akár az állattartással, növénytermesztéssel álltak kapcsolatban. A tanárokat pedig székely ruhába öltöztette, majd házi lekvárkóstolóval zárták a találkozást.

A csűrt nem lehetett megmenteni, de a lebontott faanyagot újrahasznosítva, saját kezűleg építették fel a lányok – Erika édesanyja és testvérei – az udvaron lévő kis házat, ahol évente egyszer, a nagymama, Regina névnapján, szeptember 7-én összegyűl a rokonság, és megemlékezik azokról, akik már nincsenek.

– Tavaly egy nagy üst töltelékes káposztát raktunk össze, pánkót, lángost, kürtőskalácsot sütöttünk. Régi, hagyományos ételeket. Ilyenkor mindenki elmeséli az emlékeit, feleleveníti a múltat, hogy a gyerekeink is jobban belelássanak ezekbe az időkbe. Az őseink nagyon keményen meg kellett dolgozzanak a fennmaradásért annak ellenére, hogy nem voltak nagy igények, egymás ruhájában, egy szobában felnőttek a gyerekek. Az őseinkhez való ragaszkodás kötelez, hogy megőrizzük a ránk maradt örökséget – összegzi Erika a célokat.