A régi patinás polgári épület a 19. század vé­gén épült, 1893-ban, a homlokzati díszítését fi­gyelve az erre az időszakra jellemző stílusjegyeket viseli magán. Miközben fürkészem a házat, egy mellettem elhaladó ismerősöm meg is jegyzi: lá­tod, ez rendesen meg volt épít­ve. Valóban nagy­szerű mes­­ter­emberek készí­tették, mert az idők próbáját kiállta. Formás, faragott kövekből készült a fundamentuma, erős, széles téglafalak, masszív, időt­álló tetőzet jellemzi. Két régi ké­peslapon is találkozunk az utcával és az épülettel, háttérben az unitárius templommal. Va­lamikor a 20. század elején ut­­cai kerekes kút állt előtte. Szomszédságában a Szűcs és Mihály udvar kisiparosainak apró házai is már rég eltűntek.

Négy tágas nagy ablak néz a főutcára, szép homlokzatáról hiányzik egy emléktábla, mely hirdetné, hogy egykor ebben a házban élt dr. Bakk Elek bel­gyógyász főorvos és felesége, dr. Takács Sára, az udvarhelyi szellemi élet lámpásai. Ahhoz, hogy megértsük az akkori idők hangulatát, Gáll Ernő fi­lozófust, a Korunk folyóirat főszerkesztőjét hívom segít­ségül, aki így emlékezett vissza a Bakk családra a lapban (Korunk 1999, III. folyam 10.): A la­kásban körülnézve, szemem egy falon függő, bekeretezett fényképen akadt meg, amely a házigazda szüleit népviseletben ábrázolta. A régi fotográfia tehát a ház „arisztokrata” urának népi származásáról árulkodott. Meghitté váló eszmecseréink az­tán egy olyan értelmiségi men­­talitását tárták fel előttem, aki a népszolgálatban élete ér­telmét találta meg. Majd így folytatja. Az udvarhelyi otthon „genius loci”-ját sajátos érzelmi töltetű légkör egészítette ki. Ezt az atmoszférát a ház ura és felesége, Sára asszony pá­rat­lan vendégszeretete, a lényükből kisugárzó meleg­ség teremtette meg. 

Bár la­kói már rég kiköltöztek a re­formátus temetőkertbe, nem árt, ha tudjuk, hogy egy­kor itt volt a város egyik leg­fontosabb szellemi köz­pontja. Jeles emberek sokasága tette tiszteletét, lépte át a Bakk család küszöbét, miután Szé­kelyudvarhelyre érkezett. Csak néhányat emelnék ki kö­zü­lük: Móricz Zsigmond, Féja Géza, Németh László, Zsögödi Nagy Imre, Tamási Áron, Kányádi Sándor, Sütő András, Páll Lajos, Szervátiusz Jenő és fia, Tibor, Ambrus Pál és Keresztes Lajos díjnyertes birkózókiválóságok. Ha ezek a falak beszélni tudnának, sok érdekességet tudnánk meg a múlt történéseiről. Érdekes a házaspár találkozása is: a sze­gedi orvosi karon egyetemi hallgató székkutasi leány a ki­csi magyar világban a nyári gyakorlat helyszínéül az akkor Magyarországhoz visszacsatolt Székelyudvarhelyt választotta. Itt ismerkedett meg dr. Bakk Elek főorvossal, és ebből a találkozásból lett szerelem és házasság. Mindketten nagy szívvel és lelkesedéssel kap­csolódtak be a város és von­záskörzetének szellemi és kul­turális életébe. Mecénásai és pártfogói voltak a fiatal erdélyi tehetségeknek. Az Új Élet képes hetilapban 1983-ban Sára asszony a következőket emeli ki: „Évtizedekig nem volt városunknak korszerű szál­lodája. Otthonunk és szívünk nyitva volt azok előtt, akik ide érkeztek. Szerettem én magam főzni, nem hozott zavarba, ha szolgálat közben szólt a telefon: ebédre tízzel többen leszünk. Élveztem, mi­kor asztalbontás után meg­indult az okos em­berek ér­telmes társalgása. Elek tudta az élet reális, földön já­ró dolgait, keményen bírálta egy elkészült mű, festmény, szín­darab, vers hibáit, ezért is jöttek hozzá, szerették. Fel­ismerte a fiatalokban a te­hetséget, és támogatta őket er­kölcsileg, anyagilag, hogy fej­­lődhessenek.”

A férje tizenöt évig élt Bu­karestben, majd hazatért szü­lőföldjére, ahol házat vásárolt, és villát épített a gyógyulni vá­gyóknak Homoródfürdőn, az Ilona völgyében. A húszszo­bás építményt mindjárt a má­sodik világháború után álla­mosították, a kilencvenes évek elején pedig a volt pionírtábor szabad prédájává vált. A villa előtt a Magyar-Alföldről hozott lilaakácok még megvoltak, amikor Sára asszonyt kivittük egy alkalommal a helyszínre. Valahányszor meglátogattam, a ház hátsó felében kialakított pihenőrészben fogadott, ahol kényelmes, a Nyikómentén ké­szített, vesszőből fonott székkel kínált, és hamar előkerült Ta­mási Áron töltőtolla, amelyet a „négy­levelű” családnak aján­dékozott. Halála után sem vál­tozott semmi, minden maradt a helyén. Most is ott találkozom a lányával. 

– Ahol most vagyunk, ami­kor ideköltöztünk, illemhelyek vol­­­tak, de édesanyám fel­szá­­molta, máshová helyezte – meséli dr. Bakk Éva, aki Marosvásárhelyen él, de nya­ranta hazajár. Szívesen vá­laszol kérdéseimre. Tőle tu­dom meg, hogy édesapja, dr. Bakk Elek 1950. július 12-én vá­­sárolta meg a házat Ferenczi Jenőné Kovács Margittól és Izsák Tiborné Vass Ilonától. Sokáig a frontális részben zsidó imaház működött. A vásárt követően, miután a Bakk család lett a jogos tulajdonos, Izsákné, aki addig a házban lakott két fiá­val, Marosvásárhelyre köl­tö­zött. Az első részt, ahol ma az ajándékbolt van, nem álla­mosították, hanem egyszerűen kisajátította magának az ak­kori hatalom. Az ötvenes évek­ben ideköltözött az ügy­védi iroda. Még el sem mentek, mindjárt érkezett a nép­tanács, és átalakításokat vé­geztek. Kettéválasztották a nagy­­termet, és két lakosztályt hoztak létre benne. Az egyik­ben katonatisztek laktak, a másikban a család egyik ked­ves ismerősét helyezték el. Természetesen nem kérték ki a tulajdonos bele­egyezését, ön­kényesen cse­lekedtek. Kér­désemre, hogy ki építette a há­zat, meglepő választ ad: Soó Gáspár, a katolikus fő­gimnázium híres igazgatója. A szüleitől tudja.

Az egykori szellemi központban ma csend van, a két nagy szoba érintetlen, az emlékek még velünk vannak. A város még nem feledte az orvosházaspárt. A jövő titka, hogy mi lesz a ház sorsa.