A régi ház előtt egy 1906-os székelykapu áll, dacolva az idő múlásával. A ka­puban ven­dégváróm, Nagy-Imecs Zsu­zsanna fogad, aki mindig is vonzódott a régi házakhoz, nosztalgiával gondol rájuk, ugyanis nagymamájá­nak is egy hasonló tornácos háza volt Székelyudvarhelyen. Mű­építészeti technikumot vég­­zett, beleoltották a népi épí­tészet iránti vonzalmat, a régi házak megmentését, ezért is döntöttek úgy férjével, hogy megvásárolják és megmentik a keményfalvi házat.

– Amikor kijöttünk és meg­láttuk a nagy, kötött szé­kely­kaput, a házat az udvarral, a csűrrel, azonnal a szívünkhöz nőtt. A csűrben talált gerendán ugyan az 1918-as évszám sze­repel, a ház mindenképp ko­rábban épülhetett, de erről nincsenek pontos adataink. A régi tulajdonosoktól, a Se­bők családtól tudjuk, hogy tehetősebb családról van szó, a szobák is magasabbak, a gerendázat is épen, gyö­nyörűen megmaradt

– mondja Zsu­zsanna, amikor belépünk a tor­nácról a tágas szobákba. 

Jól megfér minden egymás mellett

A ház megvásárlása után nem sok pénzük maradt a felújításra, de a legégetőbb fel­­adatokhoz azonnal hozzá­fogtak: a belső falakat ki­egyengették, le­me­szelték. Ké­sőbb bevezették a gázt és a vizet is, kutat ásattak és lassan elkezdték javítgatni, amire le­hetőségük volt, élhetővé tenni a régi bennvalót.

– Érdekesség és ritka­ság­számba megy, hogy a tornác végében van egy szárazvécé, amit más házaknál többnyire az udvaron, vagy a kertben he­lyeztek el. Amikor benne voltam a máréfalvi Kovács Pir­oska néni által indított szé­kelykapus és népi építészeti hullámban és fel­térképeztük a régi portákat, alig találtunk három ilyen házat, ahol a vécé a tornác végében van

– meséli Zsu­zsanna, aki nemcsak a ka­pumentési és tájházas prog­ramba kapcsolódott be, de népi festőként a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség tagja is. A faluban 35 székelykaput írt össze annakidején, ami be is került a Kovács Piroska által összeállított lajstromba. 

– Az otthoni népművészeti- és régiséggyűjteményemet ki­hoztam, és lassan-lassan el­kezdett szaporodni a régi tár­­gyak gyűjteménye. A meg­lévő bútorokhoz tár­sítottuk az édesapám által készített, újrafestett bútorokat, és az itt­maradt szőtteseket, var­rot­tasokat is mind megtartottuk. A szüleink halála után még több tárgy került ide, és úgy éreztem, itt minden meg­fér egy helyen, hiszen ez nem tájház, hanem régi idők háza. Jól megvannak a hasz­nálati tárgyak mellett a régi családi fényképek, a ba­ba­gyűjtemény, vagy régi esz­közök, például a számológép elődje. Az Imecs család régi fényképeit is össze­­gyűjtöttem. Anyai ágról Péter Áron nagy­apámnak cipő­­készítő műhelye volt Ud­varhelyen. Az itt látható Singer varrógép édesanyámtól maradt rám, a kaptafák pedig nagyapámtól.
Leánykoromtól gyűjtöm a kerámiákat, sokat vásároltam a népművészeti boltból, de min­den évben részt vettünk az árcsói fesztiválon is, és onnan is sokat beszereztem. A porcelán evőkészlet nagyszüleinktől ma­radt ránk – sorolja Zsu­zsanna, hogy mi minden található a háromszobás ház­ban.

A tisztaszobában a duny­hás, vetett ágyban kézzel varrt és horgolt párnák, mellette, a szekrényre akasztva szé­kely ruhák, illetve román, cigány és szász népviselet egy-egy da­rabja. A házigazda büszke arra, hogy az 1938-ban ké­szült, édesanyjától örökölt székely ruháját mai napig hordja. 
– A házban minden ki van állítva, amit a nagyszüleimtől megőriztem. Az iniciálés – Mada­ras Rozália – szőttesek Gyergyó­szentmiklósról kerül­tek ide, anyósom és az ő édesanyja varrta. A szövő­széket, amin egy rongyszőnyeget kezdtek el a máréfalvi asszonyok, a faluból vásároltuk. A falvédők egy része itt volt a házban, a stelázsi (polc) és a régi üvegek Imecs nagymamától maradt ránk. A saroktéka és az 1833-ban készült tulipános láda a Nyikómentéről került ide. 

A hátsó szobában népi var­rottasok, szőttesek vannak ki­állítva, amelyek különböző táj­egységekből valók. 

– Van például olyan, amit édesanyám és anyósom hor­golt, az apró, keresztszemes terítőt a Gyimesekből kap­tam, olyan is van, amit elemi osztályos koromban var­r­tam, de balatonmelléki, bu­zsáki var­rottas, torockói, ka­lotaszegi nagyírásos, ud­var­helyszéki ke­­­reszt­szemes terítők is meg­találhatók. A gobelinszerű pár­nahuzatok anyósomtól és édesanyámtól származnak. Anyatársunktól is kaptunk egy szatmári varrottasgyűj­te­ményt, amely a dobrai Sógor csa­­lád hagyatéka. Ha már hozzám került, nem tartom a szekrényben, mindent meg­mutatok

– mondja. 
Ebben a szobában kerültek ki a falra a gyergyói rokonság képei is: régi katonaképek, Zsuzsanna férje és család­tagjai néznek vissza a régi, elsárgult fényképekről. A fa­lu híres szü­lötte, a nép­mű­­vész és jogász Csergő Bálint írógépe is idekerült, amit Csíkszeredából kapott a gyűjtő egyik jó is­merő­sétől. Itt kapott helyet a babagyűjtemény, a festett to­jás gyűjtemény, két régi rádió, egyiket Udvarhelyen rak­ták össze, illetve a szá­mo­lógép őse, ami a 40-es, 50-es évekből való. Egy külön dobozban őrzi az Ausz­trá­liába kivándorolt ro­konok haza­küldött ereklyéit is.

Nemcsak családi, közösségi események helyszíne is

Az évek során a házaspár las­san bekerült a falu kulturális vérkeringésébe, életébe, bú­csúkor például ők öltöztek elő­ször székely ruhába, így aztán a helyiek közül többen is követték ezt a szokást. 
– A csűravatásra meg­hívtuk az udvarhelyi Hu­za­vona zenekart, s ez alka­lom­mal nyolcvanegy személyt fo­gadhattunk és ven­dé­gel­­het­tünk meg egy pá­lyá­zat­nak köszönhetően. A ze­ne­kar prímása, az agyagfalvi tiszteletes asszony, Fejősné Kászoni Gabriella tartott elő­adást a népdalokról, sokan eljöttek a faluból is, mindenki jól érezte magát. Mivel a férjem hegedül, megesett, hogy a fa­luból hívott brácsást, bő­­gőst, összeverbuváltak egy zenekart és csak zenéltek és énekeltünk.

Aztán több alkalommal be­fogadtuk a Sebők csalá­dot is, akik itt tartottak családi találkozót. Mivel nép­színházas is voltam, és egy Svédországba emig­rált társunk kérte, hogy ta­lál­kozzunk, azt is itt szer­veztük meg. A Nép­művészeti Szövetségnek is volt már három találkozója itt, sőt, tagot is avattunk, legutóbb Bálint Rózsikát a nemrég fel­újított kultúrpajtában.

Remélhetőleg lesz utánpótlás

A huszonnégy áras bennvaló udvarán jól megfér a filagória, a fedett kút és a virágos szekér is, illetve egy 1910-ben faragott, a faluból vásárolt gyalogkapu is az udvar dísze.

– A régi fákat nem sze­rettük volna tőből kivágni, ezért el­hívtam Sándor Attila fafaragót és készített két szép alkotást, úgynevezett csodafát: egyik a kertben ta­lálható, ahol a vén dió­fa törzséből Világszép nád­szálkisasszony meséje van kifaragva, a másik itt az udvaron egy fenyőfa tör­zsé­ből készült lélekfa. A har­madik csodafánk Petőfi kör­tefája, amely a Tündérkert program keretében jutott el hozzánk, ugyanis pályáztunk és nyertünk a keresztúri Gyár­fás-kúria udvarán lévő Petőfi körtefájáról egy oltványt, ami immár harmadik éve nö­­vekedik a kertünkben

– mutatja a terebélyesedő cse­metét Zsuzsanna, aki azt is elárulta, csak azután kezdtek komolyabban belefektetni a házba, amikor az egyik fiuk azt mondta: ne aggódjanak, mert a házat nem adják el.

– A tízéves unokámat minden is érdekli, reméljük, lesz után­pótlás

– mondta bú­csúzóul Zsuzsi nagyi.

 

Népi építészeti tábort szerveznek

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont a Magyarországi Tájházak Központi Igazgatóságával köz­reműködve szeptember 1–5. között népi építészeti tábort hirdet. A táborba építési vállalkozók, építőipari dolgozók és tájházasok jelentkezését várják, melynek célja, hogy megfelelő tudást nyújtson kisebb-nagyobb hagyományos technikák elsajátítására, majd azok későbbi önálló el­végzésére. A tábor helyszínéül a tordátfalvi Tájház szolgál, ahol első körben tapasztás és apróbb javítási munkák lesznek fókuszban. A tábor díja 750 lej, amely a szállás költségét és napi három étkezést tartalmazza. Jelentkezési határidő: 2025. augusztus 15. A táborba maximum 10 fő jelentkezését fogadják. További információkért a hargitaiforraskozpont@gmail.com és a doborhodaszi.greta@skanzen.hu, illetve a 0040–723–223543 és a 06–301795686-os telefonszámon érdeklődhetnek.