Nem volt csendes a közélet akkor sem, amikor eltervezték az új megyeház megépítését az anyaváros (Székelyudvarhely – szerk. megj.) központjába. Ahogy általában lenni szokott, a megyeház megépítésének nemcsak hívei, hanem ellenzői is voltak. Az új díszes megyeház alapkőletételi ünnepélye 1895. szeptember 7-én, szombaton történt, szépszámú érdeklődő kíséretében. Ugron János alispán, aki máshol tervezte felépíteni a megyeházát, a főispán hiányában rövid beszédet mondott, majd a szokásos három kalapácsütéssel engedélyt adott a munkálatok elkezdésére. Jelen voltak: Török Albert nyug. főispán, Tibád Antal orsz. képviselő, Jung-Cseke Lajos apátplébános, Ugron István, a megyei és városi tisztikar és a tanári testület stb. stb. Mikó Árpád főispán pár nappal azelőtt Budapestre utazott, így az ünnepélyen nem vehetett részt. Időkapszulát is készítettek bádogból, benne a Székely- Udvarhely helyi lap egy példányát helyezték el, a forgalomban levő pénzekből egyet-egyet, sőt még Kossuth-bankók is kerültek bele.

Az alispán ekkor a következőket mondta: „Legyen ez a palota örök időkön át tanújele annak, hogy Udvarhely vármegye tudott és tud áldozatokat hozni a közügyért. Legyen tanújele annak, hogy Udvarhely vármegye még halálraítéltetése után, utolsó napjaiban is híven szolgálta a hazát; legyen tanújele annak, hogy a megye mindvégig becsületes támasza maradt a haldokló megyei rendszernek, s legyen tanújele Udvarhely vármegye lakossága hazafiságának, honszeretetének és áldozatkészségének. A haza, Udvarhely vármegye és Udvarhely város felvirágzására!” A zárkövet tehát befalazták, s ezzel a szép ünnepség véget ért, a közönség az alispán éltetésével eloszlott. Az építkezés kezdetével a gondok is megsokasodtak. Sokan sajnálták a régi megyeházat, nehezen tudtak megválni tőle. Már a kezdetek kezdetén zavarta az embereket, hogy az utcákon kő- és téglapiramisok emelkedtek, a járókelők sok port nyeltek az építkezés alatt. Mai szóhasználattal bedugult a központ, a közlekedés nehezen haladt. Egyesek azt vitatták, hogy „beékelik egy szűk katlanba”, holott a fapiacon, miként az alispán tervezte, nagyszerű helyen lett volna. Bontották a régi megyeházát, de a céhépületeket is, egy szép tér érdekében. Miközben épültek a vadonatúj falak, a Szentimre utca lakói arra panaszkodtak, hogy a megyeház építésénél dolgozó munkások számára a kettős kútnak vizét napjában többször hordónként hordva annyira kimerítik, hogy az utcai lakók házi szükségletére csupán zavaros, moslékhoz hasonlító víz jut. Ezt még tetézte, hogy az épülő megyeházán két dolgozó suhanc addig tréfálkozott egymással, hogy az egyik megharagudva a másikra kést rántott elő és térden felül, combon szúrta. A sebesültet kórházba vitték, a késelőt elzárták. Egy kis politikai csetepaté következtében Mikó Árpád főispán helyébe gróf Haller János érkezett, akinek a beiktatását a főreáliskola tornatermében tartották, mivel az új megyeház még nem készült el. A távozó főispán beérte azzal, hogy az arcképét megfestették a megyeház ülésterme számára. Mihelyt kész volt az épület, elsőnek a főszolgabíróság költözött bele. A bútorzatot Budapestről szállították. Az új megyeház elé aszfalt gyalogjárót készítettek.

Udvarhelyszék főkirálybírója, majd Udvarhely megye főispánja, vargyasi Daniel Gábor báró, aki kezdeményezte az új épület megépítését, miután nyugdíjba vonult, összegyűjtötte korabeli feljegyzéseit, ahol őszintén, minden kertelés nélkül véleményt mond a korabeli közérdekű történésekről. Naplója érdekes olvasmány mindazoknak, akik szeretik a történelmet. Többek között azt is megtudjuk, hogy a nyugdíjasnapjait töltő elöljáró egyáltalán nem volt elragadtatva a Sztehlo Ottó tervezte új vármegyei épülettől. Köztudott, hogy az 1897-es esztendőnek legünnepélyesebb eseménye az újonnan felépült vármegyeháza felavatási ünnepe és a millenáris emlékoszlop leleplezése volt, amelyre 1897. június 26-án került sor. Ezt írja: „Az én időmbe az elnökletem alatti építtető bizottság csak annyira haladott, hogy a tervekre pályázatot nyitott, de sem a terveket nem vizsgálta meg, sem az építésbe nem folyt belé. Legalább én semmit se tudok az egész építésről, semmiféle részem nem volt benne. Tehát ok nélkül vésték oda a nevemet. Nem illet engem dicsőség, sem gáncs a folyosókból és a helytelen beosztásból álló épületért. Én még, midőn a »túrópénz«-zel rendelkeztünk, a szomszéd telket Pálfy Ferenctől, abból 7 ezer forinton meg akartam venni, de Török Albert rossz akaratán ezen tervem is meghiúsult.” Tehát akkor sem volt politika „fúrások” nélkül. Keserű szájízzel mondja a megyeházáról és az emlékoszlopról: „mind kettőt megnézve idétlennek találtam”. Arról már nincs feljegyzés, hogy ő milyent szeretett volna, így nem is fogja az utókor megtudni.