A kézzel alkotás öröme
Ma, amikor minden csak egy kattintásnyira van, különös jelentősége van annak, ha valaki újra kézzel alkot. Gábor Ibolya homoródszentpáli háromgyermekes édesanya hat évvel ezelőtt szövőszéket állított fel otthonában, és megtanulta azt, amit régen minden székely asszony tudott. Nem örökségként kapta, hanem önszorgalomból, az idősek tudását kérve, figyelve és továbbadva.
Nála a szövés nem egyszerű kézimunka, hanem életforma. Amíg a gép diktálja a tempót, ő a lábával és a kezével dolgozik, a házban pedig lassan elcsendesedik minden. A szálak egymásba fonódnak, mint a gondolatok – a ritmusban benne van a rend, amit a mindennapokból gyakran hiányolunk.
Ibolya nemcsak a mesterséget tanulta meg, hanem türelmet, figyelmet és tiszteletet is a hagyomány iránt. Otthonában hímző- és varrószakkört vezet, ahol a beszélgetés, a nevetés és az alkotás ugyanannak a folyamatnak a része. A szakkör tagjai hetente ülnek össze, és miközben öltéseik lassan formát öltenek, újraéled a közösség, ami a régi kalákák hangulatát idézi.

A kézművesség újratanulásának szükségessége
A szülők nemzedéke számára a munkába járás volt a legfontosabb feladat – emiatt a kézművesség tudása lassan eltűnt a családokból. Kimaradt egy egész generáció, amely már nem tanulta meg, hogyan kell fonalat vetni, szálat húzni, életet adni a textilnek. Most azonban mintha valami visszatérne: egyre több fiatal keresi a gyökereit, és fedezi fel, hogy a hagyomány nem a múlt maradványa, hanem élő tudás.
Újratanulni a mesterséget ma nemcsak kézimunka, hanem lelki folyamat is. Szálról szálra, emberről emberre épül újra az a világ, ahol az alkotásnak még volt ideje, értelme és lelke.
A kezdetek – gyöngyfűzéstől a szövőszékig
A gyereknevelés és a mindennapi tennivalók mellett Ibolya a szövésben talált magának külön világot. Elmondása szerint családjukban nem volt hagyománya a kézimunkának: édesanyja néha kötött, felhajtott egy nadrágot, de sem hímzéssel, sem szövéssel nem foglalkozott. Őt azonban mindig vonzotta az alkotás.
– Gyerekkoromban horgoltam, később gyöngyöt fűztem, kötöttem is – mondja. – Udvarhelyről származom, ide jöttem férjhez, Szentpálra. Édesapám vágási, tehát nem volt teljesen idegen számomra a falusi élet. Gyerekként sok időt töltöttünk Vágásban, volt veteményünk, jártunk takarni, és valahogy mindig szerettem azt a világot.
A komolyabb kézműveskedés gyöngyfűzéssel indult, népi és modern stílusban is készített ékszereket. Egy idő után azonban úgy érezte, valami mást szeretne.
– Túl sok ékszer gyűlt fel, szerettem volna valami maradandóbbat. Így találtam rá a szövésre.

Az első szálak – tanulás és kitartás
Az első lépéseket az Artera Alapítványnál tette meg, ahol több kézműves mellett dolgozott, és először látott működő szövőszéket. Rabul ejtette a mesterség szépsége. Azt gondolta: ha csak saját használatra készít kendőt vagy abroszt, már megérte megtanulni.
A szomszédban lakott Imre Emma néni, aki még értette a mesterséget, s ő mutatta meg a fogásokat. Ibolya beszerezte a szövőszéket és a nyüstöt – az elsőt a faluban találta, de hiányos volt, így hetekbe telt, mire mindent pótolni tudott.
– Emma néni nagyon jólelkű volt, mindent megmutatott, de nem mindig tudta elmagyarázni, mit miért csinál. Először rongyszőnyeget akart szőni velem, de én inkább konyharuhát szerettem volna. Így rögtön egy nehezebb feladattal kezdtem. Tőle tanultam az első lépéseket.
A múlt újraszövése – régi minták, új élet
Hat év alatt Ibolya igazi mestere lett a szakmának. Ma már főként székelyruha-anyagot sző rendelésre, olykor bonyolult, többnyüstös mintákkal.
– Csináltam már ötnyüstös anyagot is – parasztszövőszéken ez nagy kihívás, de sikerült – mondja büszkén.
Egy vágási ismerős kérte meg, hogy rekonstruálja édesanyja régi székely ruháját. A munka rengeteg időt és figyelmet igényelt, de amikor elkészült, különös elégtételt érzett: egy darabka múlt éledt újjá a keze alatt.
A faluban ma már alig akad, aki sző. Rajta kívül még egy fiatalasszony foglalkozik vele.
– Mondhatni, őt megfertőztem – teszi hozzá nevetve.

A szövőszékek története
A szövőszékeknek is külön történetük van. Az elsőt a faluban találta, egy régi, parasztosztovátát. A másodikat férjétől kapta ajándékba, az Homoródalmásról származik, s az udvaron álló kisházban tárolja, amit idővel műhellyé szeretne alakítani. Mindkettőt megmentették a pusztulástól.
Később két svéd szövőszékhez is hozzájutott – kisebbek, modernebbek, de sokoldalúak.
– A svédek is őrzik a szövés hagyományát. A mostani szövőszékem is svéd: nem olyan nagy, mint az osztováta, de sokkal többet tud.
Szerencsésnek tartja magát, mert férje ezermester, fából dolgozik, és mindig segít, ha valamit javítani kell.
– Nem tökéletességre törekszem, de zavar, ha el van csavarodva a szál – mondja mosolyogva.
Szakkörök, tanítás és a kézművesség reneszánsza
Ibolya ma már nemcsak maga sző, hanem tanít is. Otthonában hímző-varró szakkört vezet. A húszas éveiben néhány öltést az Artera Alapítványnál tanult meg, később Bágyban indult egy szövő- és varrótanfolyam, amelyet Takáts Gizella és Molnár Ibolya vezetett. Ott képezte tovább magát, majd két évig járt tanfolyamra.
A járvány idején új lehetőség nyílt: a magyar kormány szakkörprogramot indított, amelyhez határon túli kézművesek is csatlakozhattak. A kezdeményezés célja az volt, hogy újra közösségek jöjjenek létre, és a tudás ne vesszen el. Videók, alapanyagok és közösségi találkozások segítették a munkát.
– Negyedik éve, az első perctől benne vagyunk. Hetente gyűlünk nálam össze, hímzünk, beszélgetünk, együtt vagyunk – meséli.
A program székelyföldi felelőse Bereczki Kinga, az Amőba Alapítvány vezetője. Az érdeklődők az aszakkor.hu oldalon találhatnak információt: a nemezeléstől a szalmafonáson át egészen a bútorfestésig sokféle tevékenység szerepel a kínálatban.
– A járvány idején nagyon szétmentek a közösségek – ez a program segített újraépíteni őket. Azt látom, hogy a fiatalok is kezdenek visszatérni a kézimunkához, bár kimaradt egy generáció. Most újra kell tanulnunk mindent.

A hagyomány és a modern ízlés határán
A hagyományt a mai ízléshez kell igazítani, véli Ibolya.
– Nem minden illik bele a modern lakásokba, de lehet kombinálni. Kell hozzá szépérzék – nem mindenkinek jön zsigerből. Néha én is megkérdezem: bűnt követek el, ha rózsaszínt teszek egy konyharuhába? Azt mondom, nem baj, csak figyeljünk, hogy ne sértsünk hagyományt. Udvarhelyszékit például ne varrjunk lilával, rózsaszínnel.
Szálról szálra – a türelem művészete
Egy székelyruha-anyag elkészítése sem kis munka. Egy felnőtt nő ruhájához körülbelül öt és fél méter anyagra van szükség. Ha minden elő van készítve, egy hét alatt elkészül, de a keze és a lába folyamatosan jár – nemegyszer izomlázzal a végén. A legnehezebb rész a felvetés, vagyis a fonal előkészítése.
– A felvetőszeg jó magas, és negyven méter fonalnál, ami 1080 szálat jelent, több százszor kell leguggolni. Nagy türelem kell hozzá. Pedig én türelmetlen ember vagyok, szoktam mondani, de ehhez valahogy van. Olyankor elcsendesedem, sok mindent tisztázok magamban.
Ibolya számára a szövés nemcsak kézimunka, hanem lelki folyamat.
– Kívülről bonyolultnak tűnik, de ha az ember ráérez a ritmusára, a zajból zene lesz. A kezem alatt születik valami, ami nemcsak használati tárgy, hanem emlék, üzenet, hagyomány.
A szálak, amelyeket Ibolya egymás mellé feszít, mintha az idő fonalát is összekötnék: múlt és jelen, régi asszonyok tudása és mai kíváncsiság találkozik bennük.

