„Nem engedhettem, hogy ez a ház elkallódjon” – mondja meggyőződéssel Geréd Gá­bor, aki több mint har­minc éve dolgozik azon, hogy meg­­mentsen családja- és szü­lőfaluja múltjából egy darabot. „Édesanyám ha­lála után dön­­töttem el: kötelességem megmenteni mind a házat, mind az egész bennvalót a negy­­venáras kerttel együtt” – mondja. 

– Nálunk a családban az oral history nagyon erős volt, dédnagyapám, Geréd Ferenc 1817-ben született, 1848-ban tüzér tizedes volt. Egyedül neki van sírja a temetőben azok közül, akik innen

– nagyjából tizenketten – részt vettek az 1848–49-es szabadságharcban, neki volt egyedül rangja, őt említik a krónikák. 57 éves ko­rában nősült és 1906-ban halt meg, tehát apám, aki 1902-ben született és 50 évesen nő­sült másodjára, emlékezett a nagyapjára. Én a második házasságból születtem” – me­séli Gábor.

Ötgenerációs ház, székely kitartással

A Geréd-porta – bár pontos adat nem maradt fent – az 1800-as évek elején épülhetett, vastag, méteres kőfalakkal és hűvös lakópincével. „A fiatalok fent, az öregek lent laktak. Akkoriban a pince is lakótér volt, de mostanra elvizesedett. Ebben a nagy, rideg kőházban egy egész sor generáció nőtt fel, apámnak például négy testvére volt ” – meséli a házigazda.
A tornácot Malonyai Dezső A magyar nép művészete című könyvében talált, a szomszéd házról készült fotó alapján rekonstruáltatta úgy, ahogy gyerekkorában emlékezett rá. A csűr, a kapu és az udvar el­rendezése is hűen követi az eredetit. Az udvaron egy ritka, rendkívüli kis ház áll, amint megtudtuk, ez az utolsó zsúpfödeles jobbágyház Szent­­­­­pálon, amelyben a Kor­nis-kastély urait szolgáló job­b­ágyok laktak egykoron. Geréd Gábor nem hagyta vesz­ni az épületet, áthozatta a családi telekre, amelybe szin­tén mú­zeumot álmodott. 
A ház falai között minden kő, minden bútor történetet mesél. A festett bútorok restaurálását két szakember, Szécsi János és Domokos Levente segítette, munkájukat ma már szakmai konferenciákon is bemutatják. A vetett ágy és a textíliák felújítása Gábor felesége, Er­zsébet keze munkáját dicséri. 1927-ben készült az asztalterítő, az ágy pedig 1866-ban. „Van még egy sajátos homoródmenti festett guzsalyom és egy festett rokkám, amelyet Kádár Dombi Mózes festett meg.”

A rómaiak földjén

Talán még az itt élőkben sem tudatosodott kellőképpen, hogy Homoródszentpál alatt ró­­mai castrum húzódik, az UNESCO-védett Daciai Li­mes része. „Egy reggel arra ébredtem, hogy a kapu előtt római ház alapjait ássák ki. 

Akkor értettem meg, hogy itt minden réteg történelem” – mondja Geréd Gábor. 
A környéken bronzkori ha­­lomsírok, őskori gabona­tárolók, vasolvasztó műhelyek kerültek elő. A rómaiak Kr. u. 110 körül érkeztek a sóbányák miatt, s két homoródszentpáli polgár nevét már 170-ből is­merjük. „Egyik sírkő a ko­lozsvári múzeumban van, egy másik feliratos követ én ma­gam találtam, amelyet a csík­szeredai múzeumban őriznek.”
Geréd Gábor szerint a falu múltja több ezer évre nyúlik vissza, ám a helyiek ezt sokszor nem érzékelik. „Mintha nem tud­nánk, milyen kincsen ülünk.”
„Egyetlen pártfogóra talál­tam csupán itt a településen Forrai Tibor néhai tanító sze­mélyében, aki érezte és tud­ta, hogy milyen kincs bir­to­kában vagyunk és érezte is ennek a súlyát, de sajnos az ő szava sem volt elég, hogy meg­mentsük a Dimény-kúriát, aho­vá a múzeumot képzeltük el.

Kúriák, kastélyok, elfeledett dicsőség

A Homoródmente valaha a kúriák földje volt: tizenkét nemesi udvarház, köztük a Kornis-kastély állt a vidéken. „Az 1500-as években jelenik meg itt a felvidéki nemesi Kornis család, akik Erdély főurai közé emelkedtek. Apám még emlékezett a kastélyra. Bethlen Gábor is itt nevelkedett. A kommunizmus sem tett jót a kúriáknak, de a rendszerváltás utáni évtizedekben – amikor meg lehetett volna men­te­ni – lezüllesztették, teljesen az enyé­szetté váltak” – mondja keserűen.
A szentpáli Dimény- és a homoródszentmártoni Bíró-Ugron-kúria ma már csak rom. Pedig a 18. század végén, amikor rokokó stílusban át­építették, Erdély ékkövei közé tartoztak. „A nemtörődömség ölte meg őket” – mondja. 
A Bíró-kúria helyén már a középkorban udvarház állt. A birtok a Bíró családé volt, majd leányágon az Ugron családhoz került. Az átépítés/felújítás leg­főbb idő­szaka körülbelül 1780–1790 körül volt, amikor az épület a rokokó stílusjegyeket is megkapta. 1962-ben mű­em­lékké nyilvánították.
S hogy a község vezetősége nem tudott mit kezdeni a múlt örökségével, mi sem bizonyítja jobban, hogy a szentpáli ra­vatalozót néhány éve rá­épí­tették a kiemelt régészeti le­lőhelyre, azaz a római vár­romra.

A festett bútorok világa

A Geréd-ház belső tereiben a múlt színes motívumokban él tovább. Az egyik szobában 1804-es hozományos láda áll, mellette 1853-as vargyasi darab, amelyet Sütő István ké­szített. „Összesen húsz fes­tett ládám van, többségüket restauráltattam” – mondja a ház gazdája.
A Homoródmentén a bú­torfestés a 18. század vé­gén honosodott meg szász köz­vetítéssel. A legismertebb asz­­talos- és bútorfestő mes­terek az abásfalvi Balázs család tagjai voltak, akik négy generáción át dolgoztak. „Az ő munkáik határozták meg a mi vidékünk stílusát: levegős, letisztult, szí­nes, de nem túl­díszített. A festék ásványi, túró­­enyvvel kevert” – mondja Geréd Gábor.
A házban minden darab eredeti: almárium, tálas, téka, székek, asztalok, cserép­fa­zekak. Van köztük 1790-ből való fazék, 1893-as csem­pe­kályha, sőt egy 1600-as évekből származó lakat is.
A hozományos ládákhoz mindig érzelem fűződött – vigyáztak rájuk, ezért maradtak meg ilyen jó állapotban. A leg­értékesebb láda 1804-ből való, a leányok, akik férjhez mentek, vitték magukkal. Geréd Jutka hozományos ládája Gyepesből került vissza a családi házba.

A régi gyümölcsfák is az örökség része

A tárgyak mellett a szellemi örökség megmentése is fontos Geréd Gábor számára. A het­venes években végigjárta a falut, és magnóra vette az öregek dalait. „A korcsomában énekeltettem meg mindenkit. Százötven felvétel készült, de van egy mesegyűjteményem is, amit könyvben szeretnék megjelentetni.” A ház így nem­csak múzeum, hanem élő emlékezőhely is lehet: a Homoródmente múltja tör­ténetekben és dalokban élhet tovább.
A kertben öreg gyü­mölcsfák hajlanak az idő súlya alatt. „Ezt a brassói almát még a dédnagyapám ültette” – mutat a házigazda egy jókora öreg gyümölcsfára. „Van itt pónyik, batul, nannyó-féle körte. Sajnos mindenütt kivágják a régi fá­kat, többek közt a temetőben is egy hatalmas, régi tölgyfát, arra hivatkozva, hogy mocskol. Én megpróbálom megőrizni őket, mert ezek is az örökség részei.”

Édes teher és kötelesség

A ház felújítása nem volt egy­szerű, rengeteg anyagi rá­fordítást és időt igényelt már eddig is, de Geréd Gábor de­rekasan kitart elképzelései mellett. „Egy ilyen ház fel­újítása és fenntartása drá­ga, de nekem édes teher. Az embernek, ha ilyen értéket örököl, kö­telessége vigyáznia rá. Amíg erőm van, végzem a dolgom, nem gondolkodva azon, hogy mi lesz majd a sorsa ennek az örökségnek. Homoródszentpál sok min­dent elveszített az el­múlt évszázadban. Ha ez meg­ma­rad, akkor valami be­lőlünk is megmarad.”
Geréd Gábor házában a történelem élő örökség, amely határozottan emlékeztet arra, hogy a múlt nem mögöttünk, hanem bennünk van.