Bármennyire is előnyösnek tűnik a nagycsaládos megtelepedési forma, megvoltak a saját korlátai, és az idők változásával kijelölődtek a korlátai. Nem lehetett a végtelenségig osztani a telkeket, és nem lehetett megkötések nélkül terjeszkedni a patakok, folyók mentén. A ter­­jeszkedésnek a szomszéd falvak határa, illetve a vizes árterületek szabtak határt. Mai fejjel azt gondoljuk, az épületekben okozható kár megelőzése miatt nem építettek az árterületre, a régi, gazdálkodó világban azonban ezek az esetenként nehezen átjárható területek kiemelt fontossággal bírtak. Szárazság esetén a hadviselés szempontjából fontos lovaknak innen lett széna/sarjú (az itt termett „sáté”-ért a szarvasmarhák nem rajongtak). Az ártéri gyümölcs- és zöldségtermesztés maradványait még őrzi a Nyárádmente.

Ugyan a patakok szét­ágaztatásával lehetett (volna) terjeszkedni, csak azt is látnunk kell, hogy közben a falu környezete és a táj is átalakult. A nagyállattartó székelység a lakóhelyei köré csoportosította a belső kaszálókat/szántókat (ezek funkcióját időnként megcserélték, ha a szántók kimerültek), a külső kaszálókat, (hagyásfás) legelőket, nyílt és zárt erdőket. Az erdős részek irtása révén szabadon foglalható területekre (orotásokra, vészekre) való megtelepedéseknek a közbirtokosságok létrejötte gátat szabott, így a közösségtől elkért, a település közelében található belső kaszálók/szántók nyílföldjeire való kirajzással bővültek a települések, általában a meglévő települések széltében, a patakhoz való hozzáférést pedig vízrejáró sikátorokkal biztosították. A változást dr. Kós Károly így fogalmazta meg: „Míg a régi változatos képű utcák lakóit a közös származáson és gazdálkodáson alapuló összetartás fűzte össze, az új utca külsőleges figyelme mögött igen különböző eredetű, állapotú és érdekű szomszédok húzódnak meg.”
A szántóföldek építkezéssel történő elfoglalása újabb szántók létrejöttének kényszeréhez vezetett, ennek tanúja a katonai térképeken időrendi sorrendben a település környezetében besűrűsödő úthálózat. A korabeli időbeosztásban végzett fakitermelés kevés utat igényelt, mivel a fakitermelés télen (mikor nem volt mezei munka), fagyott talajon történt, és a fát szánnal szállították. A legelők sem igényeltek utakat, sőt a kinti kaszálók esetében még a szekérrel való átkelés is megengedett volt, anélkül, hogy külön út lett volna. A rétek, szántóföldek esetében azonban elkerülhetetlen volt, hogy a parcellák két végén út legyen.
A benti kaszálókon/szántókon létrejövő új településszerkezet – a fésű fogaihoz hasonlóan – egymás melletti keskeny és hosszú telkekből állt, ami az épületek telken való elhelyezésére is kihatott. A ridegtartás háttérbe szorulásával, az állatok istállóba kötésével, az istálló és a szénatároló pajták összevonásából megszületett a telken keresztben elhelyezkedő (kereszt)csűr, mögötte pedig a csűrkert. Hogy hátra lehessen járni a csűrhöz, a lakóházat csak az utcára merőlegesen, a telek egyik oldalára húzva lehetett megépíteni, úgy, hogy az ereszről lecsepegő víz a telekhatárra essen. A csűrbe szekérrel történő könnyű beállás csak úgy volt lehetséges, ha a csűr párhuzamos az utcával. Így a telkeken át lehetett járni (vagy a csűrközén, vagy a csűr melletti beépítetlen részen, ez tájegységenként változó): a telkek egyik végén a falusi utca, a másik, hátsó végén a mezei út futott.  A ház előtt és oldalt kis virágoskert, gyöngyvirággal, orgonával, aranyesővel, könnyen szaporítható évelőkkel, cserjékkel. Ebben az elhelyezésben a ház hátrafelé bővíthető, így akár két vagy több család is megfért a telken, leginkább apa a legkisebb fiával. A ház és a csűr között a legtöbb tájegységben lekertelt gazdasági udvart találunk.

Hamar bekövetkezett ezeknek az átmenő telkeknek a felezése, és a mezei út túloldalának beépítésével létrejött az újabb falusi utca: egyik oldalán az átmenő telkek felezéséből létrejövő udvaros telkekkel, másik oldalt jobbára átmenős telkekkel. Ezek az új utcák sokkal fegyelmezettebb, rendezettebb utcaképpel bírnak, mint a település korábbi, nagycsaládos részei. A kieső csűrkertet, ha lehetőség adódott, a szomszédtól vásárolt területtel bővítették az udvaros telkek esetében.

Ezeknek a keresztcsűrös telkeknek van egy érdekes hozadékuk: az utca két oldalán, a házak mögött húzódó csűrsorok között létrejött egy védettebb mikroklíma. Az egyik oldalon a csűrön megütköző verőfény miatt felmelegedő és felszálló levegő, a másik oldali csűr és a beültetett nagy fák/gyümölcsfák árnyékából adódó hűvösebb levegőnek helyet adva, nyáron hűvösebb életteret biztosított. A csűrsorok kifogták a nagy szeleket, így az udvarokon ültetett fák védettebbek voltak, illetve ebben a védett térben télen melegebb volt.  Ezért is fontos megtartani a csűröket, vonalban, hiány nélkül. Elég egy csűrt elbontani, anyagáért eladni vagy elfordítani, hátrébb költöztetni: a megoldás a klíma természetes temperálásáról való lemondást jelenti.
Az átmenő és az udvaros telkek sajátos esete, amikor egy szűkebb patakvölgyben jönnek létre, ilyenkor a telek elrendezése párhuzamos az utcával – a Gyimesekben láthatunk sok ilyet: tulajdonképpen az utca és a vele párhuzamos patak ezekben az esetekben a telkek hosszanti oldalánál fut.

A szűk, árvízveszélyesebb patakvölgyek másik jellemző telek­típusa a fordított telek, amikor az út/patak melletti kis vízszintes területen a gazdasági udvar helyezkedik el, az istállóval és csűrrel, majd ezen áthaladva, a ház az árvízmentes domboldalon van. A fordított telekhasználatot a szakirodalom honfoglalás korinak tartja, mifelénk, úgy néz ki, a XVIII. század végén, XIX. század elején találkozunk vele leghamarabb, mintha a síkabb területekről a szűk völgyekbe felszoruló székelyek kollektív emlékezetükből vették volna elő ezt a funkcionálisan érthető, jól működő elrendezést: a magasabbra helyezett házat hamarabb kezdte el és későbbig sütötte a nap, az állatokat meg könnyebb volt itatni a patakból, mint vizet hordani a hegyre. A szénásszekérnek sem hiányzott a domboldalra való kapaszkodás, „extra” erőfeszítés. Ismét azt látjuk, amivel a „tízesek” esetében találkoztunk: a telek elrendezését a lehető legkisebb erőfeszítéssel történő állattartás módja határozza meg. A domboldalon lévő házak körül gyakran a kerítés is hiányzik, ilyen értelemben ezek a részek részben hasonlítanak a szabad, hegyi tanyák beépítési módjára. Ez a fordított telekszerkezet szórványosan síkabb területen is előfordul, rendszerint a vízimalmok esetében: így a molnár lakását kevésbé zavarta a malomudvar nyüzsgése.

A fenti fejlődés a lakott övezetek szomszédságában játszódik le. Vele párhuzamosan, szinte napjainkig megfigyelhető a távolabbi, kinti/hegyi kaszálókra való ideiglenes kiköltözés, a kalibázás. Egy-egy ilyen ideiglenes tanya állandósulása során a gazdasági épületeket szabadon, a tájban szétszórva, de a ház tornácáról könnyen belátható módon helyezték el.

Az ebben a részben eddig bemutatott telekszerkezetek a nagycsaládtól való önállósulás példái. Azt kell látnunk azonban, hogy amikor a székelység nehézségekkel találta magát szemben, ismét a közösségi értékek, a nagycsalád felé fordult. Mint ahogy onnan is indult a nagyállattartásra és katonáskodásra alapozó megtelepedése. Tipikus esete a közösségi léten alapuló telekszerkezetnek az udvartér, ez a kézdivásárhelyi specifikum. Más helyen is voltak hasonló udvarok, de azért Kézdivásárhellyel kezdem a témát, mert itt létrejöttük időpontját jól be lehet határolni. Itt is azzal a mítosszal szembesülünk, hogy az udvarterek középkori eredetűek. Az érvelés erős pontja szerint az 1834-es nagy tűzvész után az osztrák hatóságok meg akarták változtatni a város beépítési módját (hiszen akkor a házak háromnegyede elégett), a lakosok heves ellenállása, régihez való ragaszkodása miatt azonban az udvarterek visszaépültek. Ehhez képest az első katonai felmérés tanúsága szerint az udvarterek első körgyűrűjét, a város történelmi magvát szegélyező utcák korabeli nevei (Keleti kert mege utca, Nyugati kert mege utca) arról tanúskodnak, hogy itt valójában az 1780-as évek végén átmenő telkekkel álltak, és a telkek hátsó felén gyümölcsöskertek vannak jelölve. Az átmenő telek esetében említettem, hogy a ház hátrafelé tetszés szerint bővíthető, innen csak egy lépés, hogy zsinórban több ház is megépüljön. Erre példát Gyergyószentmiklóson találunk, ahol a Selyem udvarban a régi fényképek szerint az utcá­­tól kezdődően, egymást követve sorakoztak az épületek, az ud­­var mindkét oldalán.

Itt a hagyomány szerint a XIX. század második felében Selyem József a meglevő, 1843-ban épült régi háza mellé egyszerre hét fiának épített házat – és ez nem egy mesterembercsoport udvara, hanem mezőgazdasággal foglalkozó családé. Tehát az „udvarok”, udvarterek a XVIII. század vége felé és a XIX. század elején alakulnak ki, az átmenő telkeken. Magyarázatként szolgálhat, hogy ebben az időszakban a Habsburg Birodalom által megszervezett székely határőrség ismételten súlyos terheket rótt a székelyekre: a katonaköteles férfiak nemcsak a kötelező gyakorlatozás, illetve a tulajdonképpeni szolgálat ideje alatt hiányoztak otthonról, hanem kivezényelték őket az európai hadszínterekre, így huzamosabb ideig is távol voltak szülőföldjüktől. Az otthon maradottaknak célszerűvé vált egy udvarra költözni, így tudták az öregek családon belül könnyen és egyszerre segíteni a rövidebb-hosszabb ideig családfenntartóvá előlépett nőket, gyerekeket. Mivel egy-egy nagycsalád lakott ismét egy udvart, így azok nevet is kaptak, mindenik az ott lakó (nagy)családét. A kézdivásárhelyi udvarok sajátossága, hogy a XX. század elején őket utcaként megnyitották, így lettek egyszerre udvarok és utcák, azaz udvarterek, német szóval Hoffstraßék. Mivel a székely örökösödési törvény 1857-es megszűnte után idegenek is birtokot szerezhettek egy-egy udvarban/udvartérben, így Kézdivásárhelyen, a megnyitott udvarok városában az udvartereket egyszerűen leszámozták, így ma 1-es, 2-es stb. udvarterekként ismerjük őket. Gyergyóban pont a fordítottja történik, a főtéri udvarok némelyikének bejáratát gyalogosforgalomra szűkítik, megtartva szekerek számára az udvarok hátsó bejáratát.

Székelyföldön a telkek szerves fejlődése a mostanig tárgyalt telektípusokkal kimerült, tehát hagyományosan az eddig tárgyalt öttípusú telekszerkezettel bármelyik székelyföldi hagyományos település morfológiája leírható.
Ki kell térnünk viszont a szocializmus alatti, kollektív gazdaságok által építkezésre kiutalt két és fél áras területekből létrejött, kockaházakból kialakult településrészekre, „új negyedekre”. Ezek léptékükből adódóan állattartásra, gazdálkodásra kevésbé alkalmasak, ám ha mégis erre kerül sor, és az utcahálózat megengedi, akkor érdekes módon – visszatérve a hagyományainkhoz – átmenő telkekként kezdnek működni ezek a parányi telkek. Tipikus példája ennek a gyergyócsomafalvi Gyártelep beépülése.

Azért nagyon fontos figyelni a telekszerkezetre, mert önmagában a házra való koncentrálással az illeszkedés kérdése nem megoldható. Hiába akarok egy népi hagyományokat tiszteletben tartó „székely” házat, önkormányzat által ingyen rendelkezésre bocsátott, „faluképbe” illő típusházat a kockaházakból álló „új negyedbe” letenni, csak zűrzavart okozok vele, pedig a szándék a legjobb… Hasonlóan, egy keresztcsűr elfordításával, elbontásával tönkreteszek egy egész szomszédságot.

(A rajzok Tövissi Zsolt építész ötlete alapján születtek.)