A kosárfonás az egyik legősibb kézműves mesterség, amelynek gyökerei a mindennapi élet szükségleteiből fakadnak. A fonott kosarak évszázadokon át nélkülözhetetlen kellékei voltak a háztartásnak: gyümölcsöt, terményt, kenyeret, ruhát, sőt még állatoknak szánt takarmányt is szállítottak bennük. 
A kosárfonás nem csupán technikai tudás, hanem türelem és ritmus is: minden ív, minden fonat a kéz mozdulataiban rejti a mesterség szépségét. A fonott tárgyak egyszerre hordozzák a célszerűséget és az esztétikumot: a kosarak változatos formái a használathoz igazodnak, miközben finom díszítéseikkel a kézművesmester keze nyomát is őrzik. A hagyományos háztartásokban a kosár a mindennapi élet része volt, ma pedig új szerepet kap: a lakberendezés, a kertészkedés és a kézműveskultúra kedvelt elemeként tér vissza. 
A siménfalvi Ráduly János kosárfonó, a Népművészet Kiváló Mestere gyerekkorában tanulta meg a mesterséget szüleitől. 

– A kosárfonás nálunk családi hagyomány, nagyjából 1905–1910 körül dédnagyapám valahová kaszálgatni járt és ott tanult meg egyfajta kosárfonást, amelyet több szállal történő, húzogatott kosárfonásnak neveznek. 1918-ban jött a faluba egy Ilariu nevezetű román tanító, aki hajtott technikával az egész falut megtanította korsót fonni. Siménfalván mindenki tudta a kosár- és korsófonást. Székelykeresztúron a mezőgazdasági szakiskolában is tanította a kosárfonást egy Varga Béla nevezetű oktató, ha jól emlékszem. Több alkalommal találkoztam olyan kosárfonóval, aki a keresztúri iskolában tanulta a mesterséget – mondja Ráduly János, aki egyik legismertebb szakember jelenleg a környéken. 
– Nálunk a családban generációról generációra szállt a mesterség, de mindenki dolgozott a mezőgazdaságban is, a szüleim a szövetkezetben is készítették a kosarat. A hetvenes-nyolcvanas években a szövetkezet értékesítette, nagy exportcikk volt Románia-szerte, minden erdészeti hivatalnak volt egy-két kosárfonó részlege. Például Havadtőn volt egy 100-150 fős kosárfonóbrigád, akik Hollandiába készítettek kosarakat, Szamosújváron, azt hiszem, 200 személy dolgozott, Désen is ugyanennyi – emlékszik vissza.

Annyira lefoglalt, hogy nem volt időm nézni magam a tükörben

A mester hatévesesen készítette el az első virágtartó kosarat, nyolcévesen már eladásra dolgozott egy idős néninek az utcában, aki az udvarhelyi és segesvári piacokon értékesítette a portékát. 
– Egy kifli árát kaptam egy kosárért. Az idős hölgy annyira fösvény volt, hogy az urát megkérdezte, egy egész tojást készítsen reggelire, vagy egy fél elég lesz – mondja viccelődve, majd hozzáteszi: ez a saját zsebpénzem volt, mindig tele voltak a zsebeim, és így megtanultam számolni is egyúttal. Amikor nyolcadik osztállyal végeztem, már jó szakember voltam, mindennap három-négy kosarat megcsináltam. Nem akartam folytatni az iskolát, de apám azt mondta, szakmát kell tanulni, így lakatos-hegesztő lettem. Huszonöt évig dolgoztam a fémiparban, többek közt 
Udvarhelyen a Matrica gyárnál, és minden délután, munka után kosarat fontam. Annyira lefoglalt, hogy nem volt időm, hogy nézzem magam a tükörben. Amikor néha belenéztem, nem ismertem magamra. Sosem voltam diákkoromban ráutalva, hogy ruhát, cipőt vegyenek, kikerestem magamnak. De nem költekeztem, gyűjtöttem a pénzt – mondja.

– Hányan vannak jelenleg a faluban, akik ezzel a mesterséggel foglalkoznak? 
– Elég kevesen vagyunk, mert sokat kell dolgozni vele, és nem lehet annyi pénzt keresni, mint régen. Ha a szekér megkerüli a lovakat, már nem éri meg. Amikor mellékállásban csináltam, akkor megérte, mert kiegészítettem a fizetésemet, azt készítettem, amire kereslet volt, s meg is fizették. Így mindenféle kosarat megtanultam. 
Az alapanyag fűzfavessző, de dolgozom mogyorófából és venyigéből is. Nem azért terjedt el ez a mesterség a faluban, mert sok volt az alapanyag. Régebb árvízterületeken, nagyobb folyók árterületein lehetett begyűjteni, de a Nyikó mellett kevés volt. A fűzfának hét fajtáját lehet használni: fehér, szürke, vörös, arany, csigolya, porony, kendervessző… Aztán van a termesztett vessző, ami három nagy kategóriában sorolható: van a piros színű, az amerikai fűz, van a kendervessző, amelynek zöld a héja, és van a sárga, amit aranyfűznek nevezünk. Ezek nemesített fajták. A vadon termett vesszőknek a királynője a szürkefűzfa. Annak olyan az összetétele, olyan gyér a szerkezete, akkora háncsedények vannak benne, hogy könnyedén hajlik, nem törik. A venyige is felmászik a bokrokra és egész évben lehet szedni. Abból is lehet dísztárgyakat, kosarakat készíteni. Mogyorófából pedig inkább kerítést, székeket…

Nem szabad nyáron levágni a vesszőt, mert megvakul

– Egyéves vesszőből dolgozunk, egészen májusig lehet vágni a tavaszi vesszőt, amit fehéren lehet hántani, ha pirosabb színt akarunk elérni, akkor megfőzzük. Amikor dolgozunk belőle, előtte be kell áztatni. Májustól búzaérésig nem jó a vessző. 
Van egy másfél hektáros ültetvényem, szántóba kell ültetni, kapálni, permetezni kell, optimális begyűjtése minden ősszel van, amikor elhullatja a lombját és tavasszal újat hajt. Ha nyárban levágjuk, elkezd hajtani és nem alakul ki második esztendőre a rügy, amiből a vesszők lesznek. Azt mondják a régi öregek, hogy megvakul a vessző.
A fonott tárgyak készítéséhez villanyáramra nincs szükségem, csakis kézi szerszámokkal dolgozok. Kell egy kacor, egy vesszőhántó, egy metszőolló, egy ár, amivel lyukat tudunk csinálni, egy hasító, egy nyélcsavaró és egy gyalu.
– Milyen típusú kosarakra, fonott tárgyakra van kereslet manapság?
– Sajnos a kínai olcsó műanyag export letörte a kézműves termékek árát. Én mindig alkalmazkodtam az igényekhez, manapság többnyire bevásárlókosarakat, szennyestartókat, bútorokat, kutya- és macskakosarat rendelnek. Aztán szobrászkodom is, készítek kacsát, elefántot, de már sátrakat, házakat, jurtákat is készítettem. A legnagyobb alkotásom egy hat méter átmérőjű, két méter ötven centi magas jurta volt. Vasból elkészítettem a fémszerkezetet, és külön-külön lefontam. Vannak egyedi tervezésű bútoraim is, a diótörőt – amit vásárokba szoktam vinni – én találtam ki. Az óvodák is kérik, ötletes, fejleszti a reflexet, nagyon szeretik a gyerekek.

– Melyik a legnehezebb és legörömtelibb része a munkának? 
– A legnehezebb az, amelyik nincs megfizetve. Tudni kell rólam, hogy amit még soha nem készítettem, azt is elvállalom. A Népművészet Kiváló Mestere címet tizenkét év alatt értem el, pontokat kaptunk annak függvényében, hány belföldi és külföldi vásáron vettünk részt. Hatszáz pontot kellett összegyűjteni, vizsgamunkát készíteni, új terméket kitalálni. Kiállítást is kellett szervezni – mondja.
A családban mindenki ismeri a szakmát, de senki nem dolgozik a szakmában.
– Ha ez a generáció elmegy, utána már nem lesz, aki csinálja. Nincs benne pénz, nem fizetik meg. Akik tudták, azok is mind mással próbálk oznak, más szakmát választottak. 
Ráduly Jánost számtalan helyre hívják oktatni, három-négy napos táborokba is elmegy, ahol akár kezdőknek, haladóknak tart foglalkozásokat. Román vidékeken is népszerű, de külföldi, francia, izraeli vendégei is voltak már, akik napokat töltöttek nála, hogy megtanulják ezt a mesterséget.