Letaglózva veszem számba, mi mindenből nem kellene megbuknom, és mi mindenről nem kellene lemaradnom. Egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelem, szól belőlem Dante patetikusan. Bölcs német barátnőm erre felkapja a fejét. Előbb-utóbb minden út ugyanoda vezet. Ideje megnézni Rómát.

Csak az indulás előtti napon döbben rá, hogy tulajdonképpen az ő idejébe sem igen fér bele egy ekkora kirándulás. Szabadkozva felkészít, hogy sokat fog dolgozni. Én is, vallom be nagy megkönnyebbüléssel. Péntek délután laptoppal és jegyzetekkel a hátizsákban indulunk útnak, hogy végiggörnyedjük a hétvégét az olasz fővárosban.

Estére érünk oda. A szálláson egy indiai férfi fogad tökéletes angollal és végtelen vendégszeretettel. Elbeszélgetünk, majd útnak indulunk.

Aznap már csak vacsorázni jut idő, de az étteremig vezető negyedórás séta kultúrsokk a javából, holott mindketten jártunk már itt. Csak akkor nem Nápolyból jöttünk. Tágas utcák, frissen meszelt neoklasszicista épületsorok, viszonylagos csend az esti órában. Ámulunk a nagyon európai, nagyon tiszta összképen, az átjárók előtt olykor fékező járműveken, a szárítókötél-mentes sikátorokon.

Az étteremben elcsevegünk a pincérrel, kiderül, hogy iráni cserediák. A kolléganője román. Váltok vele is pár szót, attól kezdve mindkettőnkkel csak románul hajlandó értekezni, német barátnőm örömére. Olasz szót nem is hallunk aznap.

Másnap korán ébredek, sétára és kávézni indulok, persze laptoppal felszerelve, munkára készen. A vonatállomás környékén, ahol a  szállásunk van, mindenütt indiai, kínai, Srí Lanka-i boltok, éttermek és feliratok. Róma ebben a negyedben egy eddig számomra ismeretlen arcát mutatja.

Reggeli után egy kávézóba ülünk be dolgozni, nem épp tipikus látogatói magatartást tanúsítva. Egy mellettünk olvasó fiú ismerkedni próbál, megrökönyödve hőköl vissza, meghallván, hogy Nápolyból jöttünk. Az egy veszélyes és kulturálatlan hely, mondja. Legalábbis így hallotta, mert ő nem járt ott, isten őrizz. Litvániából költözött Rómába tanulni.

Nápoly nevében sértett büszkeséggel fordulok vissza a képernyőhöz. Ám a laptop hirtelen elsötétül – és nem kapcsol be többé. Egy darabig próbálom újraindítani, de semmi. Használhatatlan.

Kétségbe is eshetne az ember, ha ezer feladata között semmisül meg az egyetlen nélkülözhetetlen eszköze. De mégiscsak Rómában vagyunk. Felfedezőútra indulok hát, társaság és útvonalterv nélkül, ismeretlen utcákat járok be, elkerülve a látogató-gócpontokat. Rádöbbenek, mi minden van Rómában, még a központban is, ami egyáltalán nem „tipikusan római”.
 

Én sem leszek tipikus turista, ha már így alakult. 
Első lépésként megebédelek egy thai étteremben. Életem legautentikusabb ázsiai gasztroélményében van részem.

Délután szorítunk egy  fél napot közös városnézésre, de szigorúan tarva magunk a „tourists with attitude” magatartáshoz: flegmán sétálunk egyik építészeti örökségtől a másikig, kritikus megjegyzéseket téve az épületek régimódiságára. Közben azon vitatkozunk, hogy mélygarázs vagy pláza illene jobban a Forum Romanum romtengere helyére, meg hogy milyen gyorséttermet kellene nyitni a Colosseum alsó szintjein. 
 

Nem könnyű fenntartani ezt az attitűdöt olyan lélegzetelállító látványosságok előtt elhaladva, mint a Monumento a Vittorio Emanuele II vagy a Trevi szökőkutat őrző monumentális szoborcsoport. De igyekszünk véletlenül sem hétköznapi turistákká válni.

A lehető leggyorsabban kikecmergünk a tömegből, és a folyón átkelve a Trastevere negyedbe tartunk. Egy eldugott kis utcában leülünk egy teraszra. Ismét beszélgetésbe elegyedünk a pincérrel. Albán, tud egy kicsit románul, huszonhat évvel ezelőtt volt egy román barátnője. Sose felejti el.

Másnap nincs más hátra: antituristás, szupermarketből vásárolt reggeli, jegyzetelés egy kávézóban, ebédre pedig egy kiadós ramen az állomásra menet.

A buszra szállva elégedettek vagyunk a nem külföldies városlátogatás eredményességével. Egy kicsit minden körülmény a háborítatlan „citybreak” ellen szólt – de sikerült remekül elszórakozni ezen. A kritikus-cinikus hozzáállást azonban nem kizárólag a vicc kedvéért tartottuk fenn. Jobban ismerve az olasz világot, átláttunk kicsit a főváros dekoratív filterein.

Róma központja, bár látványa és hangulata összességében lenyűgöző, semmilyen autentikus élményt nem nyújt.  Az ott töltött idő alatt tulajdonképpen egyetlen olasz sem szól hozzánk. A vendéglátásban nepáli, pakisztáni, indiai, iráni, afrikai és balkáni országokból származók vannak, ahogy többnyire az üzletekben is. Mindannyian hihetetlenül kedvesek és érdeklődők, alig várják, hogy kifújhassák magukat egy pár perces beszélgetés erejéig. 

A város elképesztő kulturális öröksége szinte befogadhatatlan – pár nap még elhivatott turistaként sem elég hozzá. De ezt az örökséget csak a külleme őrzi, a lakói nem. A Nápolyban megismert „dolce vita” hangulat teljesen elvész az emigrációban élők kiszolgáltatottsága és a turistainvázióra szabott éttermek, szuvenírboltok és árak árnyékában.

Hazaérve cseppet sem bánom a zajt és a szokásos, fáradhatatlan nyüzsgést. A koszban és káoszban benne van a hely lelkülete, és ez a kendőzetlen őszinteség felszabadító.