Túllépni a komfortzónán
A migráció témában közölt sorozatunk záró részeként Bangha Mónikát kérdeztük, aki 2007 óta, évente több hónapig tartózkodott Angliában. Jó ideje kétlaki életet él családjával, így arra kértem, meséljen tapasztalatairól.
– Miért döntöttél külföld mellett?
– Azt hiszem, elég rendhagyó az én történetem, mert soha nem terveztem külföldön élni, sőt kapálóztam ellene, amikor nyilvánvaló helyzet elé kerültem, és dönteni kellett. Félig öntudatlanul is arra törekedtem, hogy ne mondjam ki még magamnak sem a tényt, hogy emigráns vagyok, vagy hogy „kint” élek. Elneveztem mindenfélének, illetve kerültem a témát. Ehhez nagyban hozzájárult az a tény, hogy nem egyszerre, nem is hosszas töprengés után döntöttem úgy, hogy kimegyek, hogy ki kell mennem, hanem egyszer csak ott találtam magam, aztán otthon, aztán újból ott. Közben az új identitás lassan, észrevétlenül, de visszafordíthatatlanul szivárgott belém. Hiába tagadtam, időnként rákérdeztek, pontosabban mindannyiszor, amikor haza- vagy visszamentem, nekem szegezték a kérdést: Mióta élsz itt? Mikor mész vissza? Mikor költöztetek ki? Vallani kellett. Nekem, aki nem akartam dönteni, aki nem tanultam meg dönteni, mert itthon simán fel lehetett nőni anélkül is. Csak sodródtam az árral, követtem a férjemet, akinek a negyed állása előbb félre váltott, majd időszakos szerződés helyett végleges lett. Ezzel párhuzamosan fogytak az itthoni kötődések. Kommunista örökségünk mindenhonnan kivirít, bárhová megyünk, egyfajta identitást teremt kelet-közép-európaiak között. Messziről felismerjük egymás görcseit, dobozon kívüli gondolkodásra való képtelenségét, sebeink nyalogatását stb. Mivel gyermeknevelésin voltam, könnyű volt menni. Lassan mondtam le, fokozatosan az itthoni állásomról is, ezért amikor konkrétan megtörtént, már nem volt tétje. Legelőször 2007 áprilisában utaztam Angliába. Ettől fogva évente három alkalommal töltöttem ott két-két hónapot. Mindhárom fiam itthon született. Átlagban egy évet Csíkszeredában voltunk ilyenkor. A vízválasztó nagyfiam iskolakezdésére esik, ekkor már kénytelenek voltunk felhagyni az ingázó életmóddal, a dolgot pedig még tovább nehezítette, hogy a nyári vakáció csupán 6 hét. Az átlag angliai magyarhoz képest nagyon szerencsések vagyunk, ami az itthon eltölthető időt jelenti. Ha nagyon ironikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy anti-emigráns vagyok. Szándék szintjén. Kerítéseket húztam magamnak tudatlanságból, félelemből, megszokásból, nehezen hagytam el a komfortzónámat, hazámat. A sors, a Jóisten pedig addig piszkált, amíg átmásztam saját kerítéseimen. Hálás vagyok érte. Közhely ez a kinyílt a világ dolog, de hasonló érzelmeim vannak, mint a forradalom után: lehet, hogy nem tökéletes ez az új világ sem, de legalább a rálátás képességét megnyertük, kikerültünk saját börtönünkből. De ma is azt mondom, hogy én mindkettőt választottam, ilyen szempontból jóval egyszerűbb helyzetben van a mai emigráns, hisz a távolságokat áthidalta a sok technikai vívmány. Itt elsősorban az Európán belüli migrációról beszélek.
– A helyiek számára te mi vagy: bevándorló, idegen, migráns, európai? Az ember maga dönt erről, vagy mások provokálják ki belőle, hogy besorolja magát?
– Képes voltam évekig szédelegni Angliában anélkül, hogy ezzel szembetalálkoztam volna. De az én esetem, ismétlem, rendhagyó. Csak úgy volt lehetséges, hogy nem dolgoztam, nem kerestem munkát, a férjem jogán léteztem. Amint ez megszűnt, jött is a hidegzuhany egy nagyon kedves, nagyon udvarias paleontológus úr képében, aki segíteni szeretett volna egy emigráns hölgynek, nekem, munkát szerezni. Emlékszem a döbbenetre, ami akkor ért. Aznap jöttem ki a tagadó fázisból. Pedig ekkor még nyoma sem volt annak az emigráns narratívának, ami ma zajlik, és ami a terminust még jobban pervertálta. Mégis, az ’emigráns’ olyan kifejezés, amit mindig másokra használunk, amitől szeretjük magunkat elkülöníteni. Az angliai emigránsok között a kelet-közép-európaiak a legátlátszóbbak – míg meg nem szólalnak. Így észrevétlenek maradhatunk, ami jó játék. Érdekes, ahogyan a pakisztániakat, indiaiakat, afrikaiakat, kínaiakat szemléltem, akik második, harmadik generációs migránsként már sokszor a nyelvüket is elhagyták, mégis ők voltak a szótáramban az emigráns terminus megfelelői. Mert látszott. Saját identitástudatuk, a társadalomban elfoglalt helyük viszont teljesen másról tanúskodott. Amúgy az egész identitáskérdés jóval egyszerűbb, az vagy, akinek vallod magad. Nagyon tudnak értetlenkedni, amikor romániai magyarságodat próbálod elmagyarázni – Egy idő után már nem is erőltettem a dolgot, a Where are You from-ra szerény egyszerűséggel azt válaszolom: I am Hungarian –, mert túl azon, hogy nekik is vannak történelmi hiányosságaik, tényleg nem értik, hogy miért kötöd az ebet a karóhoz. Ők valamiféle angol nagyvonalúsággal mindenkinek megengedik, hogy legyen, aki akar, ápolgassa kultúráját, nyelvét, gyakorolja vallását – saját pénzén, saját szervezéssel –, beemel néhány elemet a tananyagba, a társadalmi szférába is, mintegy lekenyerezve a másik felet és a közvéleményt, vállon veregetve saját magát. És a szemfényvesztés működik: egy-egy világfájdalmas, reflektáló pillanatot kivéve a bevándorló elégedett, hasznosnak, fontosnak érzi magát, megbecsültnek. És már nem is biztos, hogy akar kultúrát, nyelvet ápolgatni. Ilyen egyszerű. Azért a végtelenül udvarias angol is ki tud vetkőzni magából, és ezért ott is elsősorban a média a felelős. Időnként felüti a fejét a félelem, olyankor kellemetlen bizonyos népcsoportok közé tartozni – egy éve nem volt jó románnak lenni – értsd Romániából jöttnek –, ekkorra már a magyarok és lengyelek elfoglalták a helyüket a hierarchiában. Ekkor jól fogott volna például a magyar állampolgárság, de megvoltam nélküle is. Most, gondolom, az új helyzettel eljön a románok fénykora is Angliában. A legjobb az egészben, hogy ha túltetted magad a nyuszika féle aggályokon – vajon ideadja-e a porszívót a medve –, akkor csak a királyi bánásmódot élvezheted, a minden szinten szabályozott egyenjogúságot, aminek betartásához görcsösen ragaszkodnak. Ha másként érzel, vess magadra.
– Kikkel kerültél kapcsolatba az elmúlt időszakban, a helyiekkel vagy az idegenből érkezettekkel?
– Magánéleti szinten idegenekkel, munka, iskola kapcsán angolokkal is. Az angolok rendkívül óvatosan engednek közelükbe valakit, ha egyáltalán engednek, évek után is nehéz kiismerni a kapcsolat milyenségét. Egy időben lélektani kíváncsisággal próbáltam kifürkészni az angolok természetrajzát, mára inkább valamiféle derűs közönybe ment át a kísérlet. Zavarba ejtő kettősség jellemző rájuk, ami nem szól a bevándorlókhoz , csak ők azok, akik nem tudnak mit kezdeni vele. A briteknek fel sem tűnik. Szívből jövő, vagy annak látszó kedvesség és rideg elutasítás, levegőnek nézés tud váltakozni olyan gyakorisággal, mint ahogyan az eső képes eleredni háromszor – a nap meg kisütni – egy kétperces út alatt, konkrétan otthonról a fiaim iskolájáig. Egyik nap beszalad egy újsággal, amiben egy erdélyi körútról szóló cikket talált, rám gondolt és meg akarta osztani velem. Másnap nem ismer. Egyáltalán. Aztán ott vannak a nyelvi jelentéstartalmak, amiket nem lehet megtanulni egy életen keresztül sem, csak születéssel öröklődik a hajlam. Hiába tudom, folyamatosan követem el a hibákat. Mondom good, ami nagyon rosszat jelent. Akárcsak az interesting. Válaszolok a feltett kérdésekre, holott nem azért tették fel. Hibát hibára halmozok. Máskor pedig, ha elég nyitott vagyok, működik. Nagyon lehet szeretni az angolokat. Barátkozni viszont inkább az idegenekkel érdemes, reflexből így működik. Ha valakivel értjük egymást, arról hamarosan kiderül, hogy spanyol, lengyel, amerikai. És lehet velük élcelődni az angolokon. Szeretetből.
– Hogyan látod a migráció kérdését? Kell foglalkozni egyáltalán a migráció kérdésével székelyföldi viszonylatban?
– Amíg egy helyben vagy, a mozgás ijesztő. Félelmetes. A komfortzónádon belül minden ismerős, mindennek helye van, a világ rendje adott, megkérdőjelezhetetlen. Innen nézve teljesen mindegy, hogy jó-e, szép-e, beteljesítő-e. Ebben éltem én is, és ha rajtam múlik, élek ma is. A migráció túllépés a komfortzónán. A bevándorláshoz való hozzáállás is az. Ez az egész migrációs kérdés egy provokáció, ha valaki komolyan veszi magát, kénytelen tükörbe nézni. Tudom, hogy nem erről szól, de én személyes tesztként élem meg. Mennyire vagyok nyitott, empatikus, józan, realista, tettek embere, jövőbe látó? Nem eléggé, és szerény rálátásom szerint a magyar, a székely sem az. Vagy a román. Annyit tehetünk, hogy próbálunk kimaradni a hisztériából, minél kevesebbet ártani. Most az egyszer nem megmondani a tutit. Figyelni, tanulni, nem bedőlni. Segíteni, ha módunkban áll, nem akadályozni azt, aki úgy döntött, segít. Nem személyes sértésnek venni, nem világméretű katasztrófát vagy összeesküvést látni. Saját hitünket tisztázni, nem máséban turkálni. Mindezt magunkért is, nemcsak értük. Hogy míg idegen értékektől rettegünk, nehogy saját kishitűségünk, korlátaink, embertelenségünk faljon fel.
Daczó Dénes