Csanády György emléke előtt tisztelegett a székely anyaváros ezen a hétvégén. Egyrészt a két strófából álló eredeti kézirat létrejötte, másrészt az ahhoz komponált dallamra történt első bemutatás szolgáltatta az ünnepségsorozat alapötletét, amely száz esztendővel ezelőtt, 1922. május 22-én történt, Óbudán, az aquincumi amfiteátrumban. Erre a napra elkészült Csanády mellszobra, amely ugyan még nem találta meg méltó helyét, de a bronzba öntött alkotás már megtekinthető a székelyudvarhelyi Művelődési Ház előcsarnokában. A Székely Himnusz Napja alkalmából napvilágot látott Lőrincz József ide kapcsolódó könyve is, amely kísérletet tesz a költői életmű „kanonizálására”, és ugyanakkor mélyrehatóan elemzi a Mihalik-Csanády szerzőpáros alkotását, és bemutatja annak útját az alkalmi, majd a tiltott daltól az általános elterjedtségig, amely olyan mérvű, hogy a Himnusz mellett második nemzeti énekünknek számít a teljes magyar glóbuszon. Szombat délelőtt 10 órától tartották a hivatalos emlékünnepség megnyitóját, amikor a Belvárosi Református Temetőben megkoszorúzták a költő sírját, ezt követően pedig a szülői házon található emléktáblát is. A rövid, ám meghitt ünnepségen, népes érdeklődők társaságában jelen volt a székelyudvarhelyi városvezetés részéről Gálfi Árpád polgármester, Bíró Edith önkormányzati képviselő, aki egyben a Balázs Ferenc Vegyes Kar elnöke is, a szobor és a Csanády-kutatás kezdeményezője. A Kossuth Rádió Országjáró című műsorával épp Székelyudvarhelyről közvetített a déli órákban. Ez az esemény a Patkóban zajlott, amelynek vendége a Székely Dalegylet volt, ez a több mint másfélszáz éves, 1868-as alapítású mű- és énekkedvelő együttes, amely most – értelemszerűen – a Székely Himnuszt adta elő az ad hoc szervezett bemutatkozási lehetőség alkalmával. Amint azt sokan várták, az ünnep alkalmából látott napvilágot Lőrincz József író, költő, nyugalmazott magyartanár Szava sorsunkba belenőtt – sorok Csanády György költészetéről című könyve, amelynek délután 6 órától kezdődően tartották a bemutatóját a Művelődési Ház koncerttermében. Ezt az eseményt a hajdúdorogi Akácos út Nótaklub előadása színesítette, az az együttes, amely évetizedek óta baráti kapcsolatokat ápol a Balázs Ferenc Kar és a Székely Dalegylet tagjaival. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Horváth Zoltán, Hajdúdorog polgármestere, ekkor is jelen volt Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester, és olyan jelentős számú közönség, hogy pótszékeket kellett elhelyezni a teremben. A teljes Csanády-életmű megközelítése Lőrincz József tanulmányában felvázolja a költő gyermek- és ifjúkorát. Csanády György Székelyudvarhelyen született, ahol édesapja, Csanády Zalán (1857-1935) királyi járásbíró, a református gyülekezet és a kollégium főgondnoka. Mivel a Bethlen utca 8. szám alatt található házban éltek – szemben a törvényszékkel –, és református vallású volt a család, teljesen természetes, hogy a református kollégiumban iskoláztatták, amelynek mindvégig jeles tanulója volt. Minden tárgyból kitűnt, de mégis leginkább az irodalomhoz és a történelemhez vonzódott, jelentős önképzőköri tevékenységet végzett itteni diákévei alatt. Az is fennmaradt az iskola évkönyveiben, hogy számos alkalommal lépett fel saját, vagy ismert költők verseit adva elő iskolai és városi eseményeken, dolgozataival pedig többször is pályázatokat nyert. 1913-ban érettségizett. Nemzedékét a háború egyből a harcterekre sodorta, Csanády számára 1918. október 28-án, Piavénál történt sebesülésével ért véget a frontszolgálat. Gyakorlatilag mindvégig katona volt, ebből három évet a tűzvonalban töltött. [caption id="attachment_156038" align="aligncenter" width="319"] Csanády gyermekkori képe[/caption] Az impériumváltást követően a család Budapestre menekült, ahol Csanády kereskedelmi akadémiát végzett (1921) – erre ma azt mondjuk, hogy közgazdász diplomát szerzett –, de ezt a szakmát soha nem gyakorolta, irodalommal, közösségszervezéssel, és 1928-tól 1946-ig rádiózással foglalkozott. Pályája végén nyugállományba helyezték, ami azt jelentette, hogy a Rákosi-rendszer elhallgattatta, ez az állapot nagyban hozzájárulhatott viszonylag fiatalon, 57 éves korában történt halálához. Igen fontos pillanat az életében az 1919-es év, amikor kereste és megtalálta a kapcsolatot a Szegedre sodródott egyetemi és főiskolai hallgatókkal – ide menekült a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem, megalapozva ezzel a Tisza-parti városban a felsősoktatást –, ötödmagával bejegyeztette a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét (SZEFHE), bekapcsolva a mozgalomba más egyetemi központokban tanuló erdélyi, székelyföldi sorstársakat is. Így jött létre egy olyan országos hálózat, amely hatékonyan segítette a családi háttér nélkül maradt fiatalokat, akik a frontokról, gyakorlatilag menekültként érkeztek a maradék Magyarországra, hogy elkezdjék, vagy folytassák a háború miatt abbamaradt tanulmányaikat. [caption id="attachment_144968" align="alignnone" width="717"] Csanády György 1940-ben, lent a tervezett szobor[/caption] A SZEFHE keretein belül lapkiadással is foglalkoztak Szegeden, 1922 és 1926 között az Új Élet című lapot, amelynek szerkesztője és szerzője volt. Rövidebb életű, ám sokkal fontosabb „projekt”, amelyben szintén főszerepet vállalt, az a Híd című havilap volt, amelynek összesen tizenhárom száma jelent meg 1927-28-ban. Ezt a feladatot a Collegium Transilvanicum felkérésére vállalta, amely szervezet kifejezetten az erdélyi értelmiségi utánpótlás-elit kinevelését szorgalmazta. A társadalomtudományi, szépirodalmi, képzőművészeti rovatokkal működő folyóirat gyakorlatilag a népi irodalom mozgalmának egyik melegágya. Ady Endre, Szabó Dezső, Kodály Zoltán, Bartók Béla szellemiségét folytatva, kibontakoztatva formálódik a folyóirat koncepciója. Hamarosan Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kós Károly, Kacsó Sándor és több jelentős anyaországi, felvidéki, illetve délvidéki szerző is idesereglik: Erdélyi József, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Gulyás Pál, József Attila, Szabó Lőrinc. Ez a felsorolás illusztris személyiségeket tartalmaz, akiknek életműve elévülhetetlen és átsüt az évtizedeken. Mivel az 1920-as évek második felében jelentkezik és terjed el az új médium, a rádió – a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. 1925. december 1-én kezdte meg működését –, s mint a kor technikailag legfejlettebb távközlési eszköze, hamarosan népszerűvé válik, Csanády elfogadja a felkérést, hogy vállaljon ott munkát, szerkesszen és rendezzen közéleti-kulturális műsorokat. Hamarosan kidolgozza a rádiójáték műfaját, amelynek úttörője is egyben. Csokonai, Katona József, Petőfi, Jókai életéből és munkáiból készít dramatizált hangjátékokat, de kortárs szerzőket is népszerűsít, illetve összeállít egy olyan sorozatot, amely kifejezetten Erdélyről, Erdélynek szól: Teleki Pál előadása, Székelyföld lírája 1918 után, Buday Árpád előadása a székely művelődéstörténetről, Nyirő József az udvarhelyi diákéletről, Baktay Ervin Körösi Csoma Sándorról. Visszatér a „hagyományos” irodalmi életbe is: passiójátékot ír Jézus Krisztus szenvedéséről, amelyet a Nemzeti Színház mutat be (1940). A rádiónál nemsokára a Helyszíni Közvetítések Osztálya vezetését bízzák rá (1941), ami akkor a visszacsatolt területek miatt vált érdekes és izgalmas munkává – olyan vidéki terepeken dolgozhatott, immár belföldön, amelyek magyarságáért két évtizeden át aggódott. A Magyar Rádió főrendező-helyetteseként dolgozhatott 1943-tól. Neve 1948-ig szerepel ugyan az intézmény állományában, de a rádióújságok archívumában 1946 után általa szerkesztett vagy készített eredeti műsor nem található. Közéleti szerepvállalásáért, a határon túliak iránt tanúsított kiállásáért már nem bizonyult szalonképesnek a berendezkedő kommunista hatalom számára, de szaktudását, csendes jelenlétét pár évig még elviselte Rákosi sztálinista rendszere. Csanády György, a költő Nem sajnáltam rá az időt, még valamikor a kétezres évek elején, és vettem a fáradságot arra, hogy átnézzem Csanády megjelent műveit, a róla szóló kritikákat és hivatkozásokat. Három verskötetét találtam meg az Országos Széchenyi Könyvtár állományában. Ennyi is van ezidáig. Pár hónappal ezelőtt azonban, amikor körvonalazódni látszott a Székely Himnusz centenáriumi ünnepsége, ismét rászántam magam Csanády olvasására. Ebben megerősített Lövey-Varga Éva költő, irodalomtörténész is, aki a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Könyvtárában összegyűjtötte és lefényképezte a Csanády-dokumentumokat. Ezeket az információkat hozzám, és ugyanakkor Lőrincz Józsefhez, a mostani tanulmánykötet szerzőjéhez is eljuttatta. [caption id="attachment_156042" align="aligncenter" width="381"] Csanády György 1940-ben készült portréja[/caption] Korábban is azt észleltem, hogy Csanády György sokkal jelentősebb költő annál, amilyennek látszik. A sors különleges fintora, hogy még láthatóan felbukkant értékeit is elhallgatták, gyakran a Székely Himnuszt is fércműként emlegették, azt hangoztatván, hogy dallama és szövege egyaránt primitív, méltatlan arra, hogy himnuszként kezeljük. Amatőr munka a zenéje, hiszen a komponista, Mihalik Kálmán (1895-1922) tulajdonképpen orvos volt, aki – megélhetése biztosítása végett olykor elkalandozott a zene területére –, kuplékat, alkalmi dalokat írt, amelyeket saját zongorajátéka mellett adott elő, s így bizonyos körökben igen hamar népszerűvé vált. Mihalik tiszavirág életű „celebsége” azonban hamar véget ért, hiszen a tífuszjárvány áldozatává vált, úgyhogy a Székely Himnusz második dokumentált előadása 1922. szeptember 9-én zajlott, Szegeden, immár a zeneszerző temetésén. [caption id="attachment_156043" align="aligncenter" width="396"] Mihalik Kálmán portréja (1920 k.)[/caption] Lőrincz József górcső alá helyezi a verseket. Stilisztikai, prozódiai elemzéseket végez. Megállapítja, hogy erős olykor az Ady-hatás, de a szerző fokozatosan „kinővi” ezt a gyermekbetegséget. Egy idő után a vehemensen támadó Szabó Lőrinc (1900-1957) is megenyhül Csanády iránt, ez a közeledés már Pesten történik, olyannyira, hogy kéziratot ad a Híd egyik számába. Fontos megemlítenünk, hogy a múlt század húszas éveiben Szabó Lőrinc ifjú titánnak számít, aki szívesen rúg bele meggondolatlanul a pályatársakba: „… körülbelül száz verse közül csak a »Szállok« váltott ki belőlem valami érdeklődést. Témája – egy pilóta út leírása – nagyon hálás és hatásos. A költő pátosza nem tudta ugyan követni a repülőgép lendületét, de azért van benne néhány jó részlet. (…) Csak szavak és felületek – hol van az ember? Annyi megállapítható, hogy Csanády érző szívvel és vérző lélekkel írta őket, de ez által maguk a versek nem lettek jobbak. Ez legfeljebb biztathatja a szerzőt, hogy tovább írjon. Ezt a kötetet azonban nem kellett volna kiadnia.” (Az Évek c. kötetről, Nyugat, 1922/2.) Egyébként Ady Endrének is van 1906, az Új versek előtt két „kevésbé vállalható” kötete! Kezdő szerzőkkel gyakran megtörténik, hogy ún. zsengéket is beválogatnak első köteteikbe. Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy Csanády kötetei átmentek a megfelelő szakmai folyamatokon – lektorálás, szerkesztés, korrektúrázás –, akkor több mint bizonyos, hogy nem. Akkor nem úgy zajlott a könyvkiadás. Ő maga, s talán egy-két hozzá közelálló személy végezte el ezeket a feladatokat. Mihelyt azonban gyakrabban szóhoz jutott, több helyen is publikálhatott, akkor már bővebb vizű a forrás, amelyből meríthet. Hamarosan maga is közöl a Nyugatban - három alkalommal - , abban a folyóiratban, amely mégiscsak a kor irodalmának zászlóshajója, amelyre gyakran hivatkozunk, s amelyben jelen lenni rangot jelentett. És majdani utóéletet. Ez az utóélet azonban Csanády esetében hiányzik. [caption id="attachment_156044" align="alignnone" width="2560"] Csanády györgy leszármazottai a székelyudvarhelyi ünnepségen[/caption] Ha nem is minden, de a látható életmű – megfelelően korszakolva – kiadható, és ki is adandó egy olyan válogatásban, amelyhez szakszerű elő- vagy utószót, komoly tanulmányt ír az, aki felvállalja ezt a munkát. További meglepetésekkel szolgálhat még az asztalfiók!... Lőrincz József feltételezi, hogy amikor 2023. január elsejétől – letelik a költő halála utáni hetven év – felszabadul és kutathatóvá válik a teljes életmű, akkor még sok fontos részletre derülhet fény. Léteznie kell egy komoly szakmai levelezésnek. „Létezniük kell lappangó kéziratoknak – szólal meg Lőrincz Józsefben egyszerre a költő és az irodalomtörténész –, nem hiszem el, hogy egy olyan szerző, aki középiskolás korától, a háború lövészárkain át, a számkivetettség és az útkeresés, két évtizedes tényleges költői munka után úgy elhallgasson, hogy utána – a hátralevő tizenöt-húsz életévében – semmit se írjon. Ennek kiderítése a leszármazottak hozzáállásán múlik.” A Székely Himnusz maga – a szöveg és a zene megközelítése Nem tudjuk, véletlen-e, de a helyzet úgy hozta, hogy az elmúlt hetekben két alkalommal is bukaresti össztűz alá került a Csanády-Mihalik alkotás. A Székely Himnuszt „használni” merték a székely és a magyar hokisok, majd ugyanezt tették a futballrajongók egy bukaresti stadionban. Ha az "úgynevezett" székelyek, a maguk "úgynevezett" himnuszát énekelni merik valahol egy közösségben, vagy a média nyilvánossága előtt, akkor a többség irredentizmusról visít és félti a nagyromán szuverenitást a székely enklávéban megfogalmazódó „úgynevezett autonómiától”. Erős volt a Székely Himnusz marketingje mostanában. [caption id="attachment_156045" align="alignnone" width="2560"] Száva Enikő televíziós szerkesztő és Katona Zoltán újságíró történész beszél a Csanády-kutatásokról[/caption] A Székely Himnusz szövege nem szerepel Csanády egyik kötetében sem. Talán arra gondolt, hogy ne okozzon véle Erdélyben élő rokonai számára kellemetlenséget, hiszen az akkori állami szervek üldözhették, és üldözték is mindazt, amire rásütötték az irredentizmus bélyegét. A tanulmányíró nem győzi dicsérni Csanády tudatosságát, amellyel felépíti az eredetileg Cantate – Bújdosó ének című kétstrófás költeményt. Pedig eredetileg nem is himnusznak, hanem alkalmi költeménynek, illetve dalnak készült. „Akik a kákán is csomót keresnek, kifogásolják, hogy nem Istentől várják a székelyek a segítséget himnuszuk szerint, hanem Csaba királyfit hívják segítségül. Az ősi harci, megmentő vezetőt, aki ma már az őstörténeti kutatások előrehaladottságának köszönhetően valós történelmi hősnek számít. Csaba királyfi a székely történelem kulcsfigurája, nem legendai hős, pozitív érték minden igaz magyar, székely számára, ez a régmúltra, őstörténetünkre való utalás, inkább értékessé teszi himnuszunkat, mint támadhatóvá. Egyébként a Székely himnusz utolsó fohászszerű sora egyértelműen fogalmaz ebből a szempontból: Ne hagyd elveszni, Erdélyt Istenünk... Vagy az eredeti változatban: Ne hagy el Erdélyt, Erdélyt, Istenünk!” A foklorizálódás is jót tett a dalnak, amely így tovább csiszolódott. [caption id="attachment_156046" align="alignnone" width="2560"] Sófalvi Emese muzikológus a Székely Himnusz dallamát elemezte[/caption] Olyan himnuszunk van, amely nem agresszív. Győzelemről van szó ugyan benne, győzelemre áhítozik ez a kicsi nép, amelynek nemzetté válása abbamaradt, vagy még nem történt meg, de nem szólal fel senki ellen. A franciák nemzeti himnusza, a Marszíliai ének (1792), a La Marseillaise mindent magába foglal, ami harcra és támadásra buzdít, aderalinnal átitatott horror a maga műfajában, és ez a derék nép, amely példát szolgáltatott ugyan a polgári demokrácia terén, igencsak elszántan mészárolta magamagát a közismert dallam és szöveg hatására, és vígan végigtarhálta a civilizációt hirdetve a világ nagyrészét, amikor még nagyhatalom volt, vagy annak hitte magát. Albánia 1995 után „szolgálatba lépett” himnusza arra a dallamra épül, amelyet boldogult pionír, meg katonakorunkban igencsak gyakran énekeltettek velünk: Pe-al nostru steag e scris unire... Ezt a dallamot a román fasiszták is szívesen használták más szöveggel az 1930-1945 közötti időben, aztán 1975-ben maga a néhai pártfőtitkár is próbálkozott saját szöveggel nemzeti himnusszá emelni, de akkor egy másik Ciprian Porumbescu szerzemény, a Trei culori nyert, amely 1989 decemberéig fungált. https://www.youtube.com/watch?v=nSQ9fYVeBQ0 Többen, többször is próbálkoztak a Székely Himnusz kiegészítésével. Az elfogadott eredeti két strófa hangulatához dr. Papp Lajos írt két prozódiailag is tökéletes strófát 2002-ben: „Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak útja,/ Csaba királyfi gyűjti táborát./ Szűnik az átok, kiapadt a kútja,/ Szívünkön égi öröm lángol át.// Hiába zúgsz már gyűlöletnek árja,/ Megáll a szikla, nem porlik tovább./ Imánk az Istent újra megtalálja,/ Köszöntsd ma, népem, üdvöd hajnalát.” Ezt szívesen hozzá lehet csatolni, be lehet illeszteni a kánonba. Méltó az első két szakaszhoz, szépen felível, kiegészíti, egy valóságos és meghitten bizalmas ima szintjére emeli és nemesíti. A Székely Himnuszra szükségünk van. Identitásunk részévé vált, meghatározó sajátosságunk összetevője, amelyet bűn lenne fel nem mutatni. Még akkor is, ha a tájékozatlan és olykor rosszindulatú társbérlőinknek nem tetszik. Itt voltunk, vagyunk, leszünk. A foldi és az égi csillagösvényen. A kétnapos ünnepségsorozat a Székely Himnusz közös eléneklésével folytatódott – az egyesített kórusokat Kovács László karnagy vezényelte, majd a Művelődési Ház koncerttermében Katona Zoltán újságíró, történész és Sófalvi Emese zenetanár, muzikológus előadását hallgathatták a jelenlevők, amelyek további részleteket tártak fel Csanády György életéről és munkásságáról. Illetve levetítették a Csillagösvényen című dokumnetumfilmet is. Száz év múltán egyre közelebb kerülhettünk így a szerzőhöz, és növekedni látszik bennünk a himnusz által a mi földünkhöz, a kicsiny és törékeny hazánkhoz, a Székelyföldhöz való ragaszkodásunk is. Az archív képeket Csanády György leszármazottai bocsátották rendelkezésünkre. Az eseményfotókat a szerző készítette.

Simó Márton