Csibi Krisztina etnográfus, 2014 óta a Magyarság Háza igazgatója. A család bukovinai székely származású, de ő már Bonyhádon született. A 2011-ben alapított Magyarság Háza a nemzetpolitikai rendszer része, az intézmény a Kárpát-medence legeldugottabb falvaiban és a diaszpórában is jelen van számos rendezvénnyel.

– Régi a kapcsolat a Magyarság Háza és Madéfalva önkormányzata között. Miként tekint vissza az elmúlt évek közösségépítő együttműködésére?

– 2024-re lassan tízéves múltra tekint vissza a Magyarság Háza és Madéfalva önkormányzatának együttműködése, hiszen 2014-ben, június 4-én ők voltak a díszvendégek a Nemzeti összetartozás napján Budapesten, a Buda várában tartott rendezvényen, és azóta is hordozzuk magunkban ezt az emléket, így igyekszünk ezt mindig bővíteni. Az elmúlt esztendőben is nagyon jól sikerült a Nemzeti összetartozás napja alkalmából szervezett közös eseményünk, több nagykoncert valósult meg, és egy kiállítást is sikerült több hónapra Madéfalvára elhoznunk, a hungarikumokat bemutató interaktív tárlatot, ahol a magyar gasztronómia klasszikus receptjeitől a felpróbálható huszárviseletekig számos, a magyarsághoz kötődő, egyedi értékeket vonultattuk fel. Nagyon sokan megtekintették a kiállítást. Az ilyen bemutatók mindig nagyon inspirálók, nemcsak nekünk, hanem egész Magyarország számára. Ha azt látjuk, hogy itt, Székelyföldön pontosan tudják, mit szeretnének megvalósítani, és azért mindent meg is tesznek, az nekünk nagyon jó mankó a jövőre nézve.

– Nagyon komoly témája volt a fiatalok számára kiírt videopályázatnak, mégis sokan igen kreatívan oldották meg a feladatot. Milyen tapasztalatokat szűrtek le?

– A Láss a dolgok mögé! című pályázatra igen sok kisfilm érkezett. A hangsúly, a véres eseményeken túl, a szimbolikus értékű madéfalvi Siculicidium-emlékmű közösséget összekovácsoló erejére fókuszált, milyen jelentősége van annak, hogy a világban szétszóródott székelyek számára létezik egy biztos pont az összetartozás és az ellenállás jelképeként. Ezt éreztem a pályázat kiírása kapcsán is, hiszen, bár a fő cél az volt, hogy egy kicsit megmozgassuk a fiatalság fantáziáját, meglátni, mi az, ami egy tizenéves gyerek gondolataiban meg tud ragadni ebből a véres eseményből – ahogy Szőcs Attila ötletadó zsűrielnök, a Sapientia – EMTE adjunktusa is fogalmazott – hiszen ennek a tragédiának a jelenében élünk ma is, és erre emlékezünk, amikor Siculicidium-emlékműnél állunk és ennek a szimbólumáról beszélünk, ugyanakkor számomra nagyon sok újdonságot hozott az, és nagyon sokat tanultam abból, amit a kisfilmekben láthattam. Nagyon örültem annak, hogy Marosvásárhely, Nagyvárad és a csíki falvak legtöbbje is részt vett ezen a vetélkedőn és nyújtott be pályázatot. Számomra mérvadó volt az, hogy nyugodt szívvel adhatjuk át azokat az értékeket, amit talán az elmúlt 10-12 évben létrehoztunk akár Erdélyben, akár Délvidéken, Felvidéken, a Kárpát-medence magyar közösségeinél, hiszen olyan fiatalokat láthattam e kisfilmek kapcsán is, akikre lehet építkezni. Nyugodt szívvel adjuk át az örökséget számukra, hiszen pontosan tudják, mit szeretnének. Nemcsak magukért, hanem társaikért is ki tudnak állni, rendkívül kreatívak és nagyon bátrak, tehát én azt hiszem, hogy méltóak az őseikhez.

– Családja bukovinai származású. A történelem vihara úgy hozta, hogy most Budapestről jön, úgymond otthonról haza. Milyen érzések fogalmazódnak meg önben?

– Könnyű nekem itt Madéfalván, ezt leszögezhetjük. Bukovinai székely származású vagyok. A bukovinai öt falu közül hadikfalvi édesapám és édesanyám is. Édesapám 1937-ben még ott született, aztán ’41-ben kitelepítették őket. Édesanyám már a bácskai időszakban született 1942-ben, és mi a testvéreimmel már Bonyhádon láttuk meg a napvilágot. A szüleim, testvéreim a mai napig Kisdorogon élnek. Nagyon erős a gyökereinkhez való kötődés. A bukovinai székelyek kicsiben leképezik a madéfalviak, illetve a székelyföldiek által felmutatott összetartozást. A család, a rokoni szálak, az ismerősi kör nagyon-nagyon erősen kötődik mind a mai napig. Édesanyám, Csibi Gizella nemrégiben ünnepelte 81. születésnapját. Jó érzés otthonról hazalátogatni. Elmondhatom, hogy az elmúlt tíz évben számtalanszor voltam itt is, csakúgy, mint a Kárpát-medence nagy részén is volt szerencsém járni. A fogadtatás, amit tapasztaltam, az teljesen az otthonérzetet adja.