Az első részben beharangozott épület, a Kálmán Imre Emlékház a szerző szülőháza. Édesapja Siófok tisztes polgára volt, így a család viszonylagos anyagi jólétben élt. E korszakról tárgyi emlék nem maradt fenn, ezért a kiállítás megálmodói – mivel a család zsidó származású volt – a hitközség relikviáit mutatják be. Ez egyben lehetőséget adott az egykori Siófok életének felidézésére is, a régi zsinagógát festmény örökítette meg.

Az ifjú Kálmán Imrét hamar megérintette a zene, zongoraművész-csodagyerekként tekintettek rá. Első zongoráját a korrepetálásaiból összegyűjtött pénzből vette meg, a hangszer a kiállítás becses darabja. Mivel következő cikkemben a zongoráról mint hangszerről írok, így megemlítem a márkáját: Csuport. Az egykori manufaktúra Budapesten működött a XX. század elején (egy forrás bécsiként említi helytelenül). Kálmán az ifjú Bartók Bélával egy időben járt a Zeneakadémiára, kapcsolatukról egy német nyelvű levél tanúskodik. Élete változatos, újságíróként kritikákat írt, egy dalciklus fűződik a nevéhez, s megkomponálta a Saturnalia című szimfóniáját. A kiadók viszont nem tolongtak műveiért, ez váltotta ki az ismert kifakadását: „Ha ez így megy tovább, valami retteneteset fogok csinálni… Operettet fogok írni.” S lőn!

A Tatárjárás nyitotta a sort (1908), pályáját ezután Bécsben folytatta. A leghíresebb művét, a Csárdáskirálynőt 1915-ben mutatták be, jóllehet a fronton ádáz harcok folytak, a darabot Oroszországban és Amerikában egyaránt játszották ekkor.

A siker időszakáról plakátok, fényképek, enteriőrök tanúskodnak. Igazi kuriózum A cirkuszhercegnő szverdlovszki bemutatójának plakátja vagy Lehár Ferenc és Kálmán Imre 1934-ben Bécsben készített közös fotója.

Ausztria német megszállása megtörte e fényes karriert. 1940-ben Amerikába utazott, s ámbár anyagi gondjai nem voltak, igazán nem érezte jól magát az Újvilágban. Egészsége megromlott, az első szívrohama 1945-ben érte. A Magyarországról érkező hírek, szeretteinek elvesztése a lelkiállapotára hatott. A háború után visszatelepült Európába, ahol minde­nütt kitüntetésekkel halmozták el. Egészsége nem javult, 1953-ban, Párizsban hunyta le a szemét örökre.

Végezetül néhány szó a magánéletéről. 1929-ben elvette Vera Makinszkát, egy orosz származású táncosnőt. Az ifjú ara huszonhét évvel volt fiatalabb a zeneszerzőnél, a frigytől a vőlegényt sokan óvták. Ez a rosszsejtés 1942-ben be is igazolódott, amikor a hölgy egy diplomatával állt össze, az idillnek a csábító halálos balesete vetett véget. Kálmán Imre emberi nagyságát jellemzi, hogy visszafogadta az eltévelyedett asszonyt.

Évekkel ezelőtt kezembe vettem Kálmán Vera visszaemlékezéseit Emlékszel még… címmel. Visszaidézve az olvasmányt egy naiv, életét urának áldozó Hamupipőke történet kerekedik ki. Emlékházi kísérőm – míg Vera és Charles fia fotóját szemléltem – azért megjegyezte, hogy korántsem volt az ifjú ara ennyire gyámoltalan, mondhatni Monmartre-i ibolya (ezt a művét Verának ajánlotta), s ezt példákkal is alátámasztotta. Fátylat rá!

Charleshoz egy személyes emlékem is fűz. A Duna Televíziónál az ezredfordulón különleges vendég látogatott meg: Charles Kálmán és Váradi Katalin, akik egy kétzongorás Kálmán-válogatás promóciója ügyében kerestek meg. Az üzletből nem lett semmi, viszont egy CD-vel gazdagodtam. Ha megtalálom, felajánlom az Emlékház javára.