Babinszky Mária délben idegesen nyitott ajtót. Nem tudta elképzelni, hogy ki lehet az, aki ebben a szokatlan időpontban keresi. Óvatosan fordítva el a kulcsot a zárban, lassan lenyomott kilinccsel, résnyire nyitotta ki az ajtót.
– Kezeit csókolom, Mari néni! Táviratot hoztam magának. Ma érkezett, reggel, korán. Ne idegeskedjen, nincs semmi baj. Holnapután, fél tízkor legyen a postán, mert Éva húga hívni fogja – átnyújtva a kibontott táv­iratot, a küldönc elköszönt.
Mária sokáig nézte a szürke papírt, amire három fehér papírcsíkot ragasztottak. Ezek­en románul az állt, hogy 1963. de­cember 15-én, reggel 10 órá­ra legyen a postán, mert telefonon Babinszky Éva hívni fogja.
Óvatosan forgatta a ki­bontott papírdarabot, sokáig vizsgálgatta, de nem talált semmi érdekeset rajta. Felállt és a konyhakredenc üveges ré­szei közé csúsztatta. 
Eddig csak levelet váltottak Évával, amióta az, 1956-ban, Magyarországon át nyugatra szökött.
Próbálta felidézni testvére hangját, de ijedten tapasztalta, hogy nem sikerül. Aztán azon kezdett el gondolkodni, hogy mit is fog majd mon­dani, de döbbenten kellett megállapítania, hogy tulaj­don­képpen levélben minden arra érdemes eseményről be­számolt.

– Nem baj, mert holnaputá­nig még gondolkodom. Valami csak eszembe fog jutni.
Megebédelt, majd el­mo­sogatott. Délután átnézte az aznapi Előrét, majd villanyt gyújtott. Vacsorára langyos te­jet ivott, egy szelet kenyérrel. Tekintete gyakran a táviratra tévedt és minden alkalommal elgondolkodott azon, hogy mit is mondhatna Évának, de nem jutott eszébe semmi. 
Másnap hideg, apró szemű eső esett. Annak ellenére, hogy esernyővel ment bevásárolni, nagyon beázott mindene. Bosszú­san cserélte vizes ruháit szárazra.
– Jaj, de buta vagyok! Elfelejtettem, hogy van ne­kem egy pár gumicipőm, amit mindenki sosonnak hív. Cipős lábbal bele lehet lépni. A bokán felül pedig egy-egy pánttal le lehet szorítani, hogy még véletlenül se essen bele a hó vagy folyjon be a víz… A leg­jobb benne az, hogy nem csúszik a hóban. Meg sem mondom Évának, hogy milyen feledékeny vagyok, mert meg fog dorgálni.
A szekrényből elővette a két fekete lábravalót, száraz ronggyal letörölte róluk a port, és óvatosan a fogas alá, a több cipő közé tette.
Másnap Babinszky Mária már reggel 9 órakor a postán volt és várta testvére hívását. Előtte még négyen beszéltek a három nyikorgó ajtójú tele­fonfülke valamelyikéből. 
Tíz óra után öt perccel szó­lították és a kettes fülkébe irányították. Leakasztotta a hall­gatót a falból kiálló villáról és a füléhez tette.
– Halló! – mondta óvatosan, inkább hal­kan, mint hangosan.
Erre egy távoli, recsegő hang szólalt meg:
– Drága testvérkém, milyen jó, hogy hallom a hangodat.
Aztán Éva hangja egyre tisztábban és érthetőbben hal­latszott. Éva megállás nélkül csak beszélt és beszélt. Mária mindent hallott, értett, de válaszolni nem tudott, mert sírni kezdett. Amikor válaszolni próbált, hangja elcsuklott és egyre hangosabban kezdett el zokogni. Ezalatt Éva egyre csak beszélt és beszélt. Amikor Mária úgy érezte, hogy tud válaszolni, mintha megnémult volna, és nem jött ki hang a száján.
Végül az egész beszélgetés alatt nem tudott megszólalni, mert azt végigsírta. Amikor hosszú sípoló hang hallatszott, Mária lassan visszaakasztotta a kagylót a villára, és kijött a fülkéből.
Csodálkozva nézte min­denki, de senki sem szólt egy szót sem. Mindenki csalódott volt, mert szerették volna hallani, amit Mária mond, ha már ilyen messzire beszélt, de ez nem adatott meg a kíváncsiskodóknak. 
Kint nagy pelyhekben hullt a hó. Mária ernyővel a kezében lement a Kossuth utca végébe, majd a meredek Csere utcán elindult felfelé, az egykori Is­kola utcáig. Ott balra tért, és a temetőig, szülei sírjáig ment. Biztonságban érezte magát, mert nem csúszott a „gumicipő”.
Már araszos hó borította szülei sírjait. Megállt, kifújta magát, majd félhangon be­szélni kezdett. 
– Kezeit csókolom, édesanya, édesapa. Ma beszéltem Évá­val. Hívott telefonon. Most jövök a postáról. Elmondta, hogy tegnap vezették be a tele­font, ott náluk. Jól vannak. Elköltöztek a régi helyről. Most Kaliforniában laknak. Miklós, Éva férje ott kapott állást. Jó állást. Már megvették a há­zat, amiben laknak. Hitelre. Katica, a lányuk, a maguk uno­kája már jár és szavakat is kezdett mondani. Éva otthon van, és neveli Katicát. Nagyon meg van elégedve, mert ahol laknak, ott nincs tél. Nem kell fűtésre költeni. Autót is vettek már, egy Fordot. Azt mondta, hogy muszáj volt, mert nagyok a távolságok. A ház előtt van egy virágoskertjük, amely egész évben tele van virággal. Magyarokkal még nem találkoztak, de sokan vannak, mert átlapozta a telefonkönyvet, amit ingyen adtak. Reméli, hogy csak fog találkozni valakivel, mert na­gyon szeretne már magyarul beszélni. Nagyon sajnálják, hogy Kennedy elnököt lelőtték. Miklós szinte sírt, amikor megtudta, hogy mi történt. Nagyon tisztelte, szerette. Azt mondta még Éva, hogy el sem tudjuk mi itt képzelni, hogy mindent lehet kapni. Akkora üzletek vannak, mint egy fut­ballpálya. Kicsi szekeret tolva lehet bemenni, és abba pakolhatja az ember, amit meg akar vásárolni. Aztán az üzlet végén, futószalagra rakva az árut, a kasszánál ki lehet fizetni. Próbálják meg elképzelni, hogy minden van. Most aztán éppen, mert jön a karácsony.
Elhallgatott. Csak állt némán a hóesésben. Rövid idő múlva folytatta:
– Most megyek a régi Goldsteinba. Megveszem a fél kocka vajat, ami decemberre jár. Remélem, nem lesz nagy sor. Az idén diós kalácsot sütök, mert tavaly mákos volt. Boldog karácsonyt Anyukának és Apu­kának! Kezeiket csókolom!
Lehajolt és minkét sírra egy-egy keresztet rajzolt a puha hóba.
Az egykori Goldstein üzlet­ben sorban álltak a fél kocka vajért. Nem kellett sokáig állni, mert két eladó szolgált ki. Az egyik levágta az éves vajjegyről a decemberi adagot jelző kis sárga téglalapot, amin ez állt: „12. 1963.” Ezalatt a másik kiszolgáló késsel két egyenlő részre vágta az egész vajkockát és avatott módon fehér zsír­papírba csomagolta őket.
Halkan beszélgettek a sor­ban. Szinte mindenki min­­denkit ismert. Hirtelen, han­gosan, hogy mindenki hall­­ja, elhangzott a következő kérdés:
– Hogyan készül a kom­mu­nista szendvics?
Néma csend lett az üzletben. Csakhamar jött a válasz is ugyanolyan hangerővel:
– Két kenyérjegy közé egy húsjegyet kell tenni!
Volt, aki hangosan fel­röhögött, volt, aki lesütött fej­jel mosolygott, és volt, aki rezzenéstelen arcot vágva ha­ladt tovább a sorban, mintha semmit sem hallott volna. 
Mária hazaért. Havas ernyő­jét a tornácon hagyta, és lehúzta lábairól a két „sosont”.
– Csontszárazak a lábaim, a cipőim és azokban a zoknik. Hát ez mindent megért.
Két fát tett a kályhába, a még izzó szénre, majd becsukta annak ajtóját. Csakhamar ser­cegve lángra kaptak. 
Mária felakasztotta havas kabátját a fogasra, majd a vajat kicsomagolta. Egy kis edényt félig megtöltött vízzel, és abba tette, úgy, hogy a víz ellepje. Az egészet óvatosan az ablakpárkányra helyezte.
Leült az asztal mellé, jobb kezére könyökölt és meg­próbálta végiggondolni az az­nap történteket.
Sokáig csendben, mozdu­latlanul ült így. A postán való várakozás, Éva hangja, a futballpálya nagyságú üzlet, ahol minden van, a hóhullás, a temető, a sorban állás, a hallott vicc, a száraz sosonok…
Némán nézett maga elé, majd sírni kezdett.