Amikor megnézek egy kiállítást, akkor akár egyetlen szóban is megfogalmazva, mindig felvillan bennem az összhatás. Amikor benyitottam ebbe a terembe, első pillanatra ezt a fogalmat éreztem, hogy elegancia. Igen, nagyon elegáns ez a kiállítás, magán viseli a minőséget, a választékosságot, a letisztult szakmaiságot, a kifinomultságot, a kellemes megjelenést, a képek és a szobrok egy olyan helyet alakítanak ki most a Megyeháza Galériából, ahol az ember jól érzi magát és nem szívesen hagyja el.
Aki például már gyermek-, fiatal- vagy felnőttkorában megszokta, hogy a szobrok nagyok, tömörek és súlyosak, az ember pedig parányinak érzi magát mellettük és még a nyaka is megfájdul, ha sokáig csavargatja a fejét, akkor ugyancsak meglepődik, hogy a kolozsvári Nemes András Csaba drótszobrai – nevezhetjük akár kisplasztikáknak – mennyire másként, emberközelien bánnak a térrel és hogyan képesek megteremteni egy-egy jelképet, egy-egy hangulatot, hogyan tudnak bemutatni néhány olyan egyéni vagy csoportos helyzetet, amelyben a mozgásforma vagy éppen az egyensúlyhelyzet megkeresése is felkeltheti a figyelmet. 

Úgy emlékszem, Nemes András Csaba szobrait Kézdivásárhelyen és Kolozsváron is láttam, és mindig eszembe jutott a svájci Alberto Giacometti, aki méreteiben jóval nagyobban, de felületi kiképzésében hasonlóan oldott meg az emberi idő és a körülötte lévő tér kettőségébe vonva szobrászati feladatokat. 
Általában megszoktuk, hogy a szobrok nagyok és a képek kicsik. Itt és most, ezen a kiállításon, ezzel a berögzöttségünkkel is szakítanunk kell, mert itt a szobrok kicsik és a képek nagyok. 
Vajna László Károly kézdivásárhelyi festőművész, aki 1998-tól kezdődően már többször is állított ki Csíkszeredában a Megyeháza Galériában vagy a Csíki Székely Múzeumban, legutóbb a Barabás Miklós Céh közös seregszemléjén, ilyen nagy képeket fest. A Iaşi-i Főiskola murális szakán végzett művész ezeken a mindenképpen monumentálisnak ható festményein, az ikonfestészet hatásaira is érzékenyen teremt olyan jelképeket, amelyeket lendületesen, dinamikusan visz a vászonra, hagyományos vagy éppen digitális eljárásokkal. Nincsenek különböző színű hátterek, a sötét síkok előterében így még jobban kiugranak a legtöbbször átmenetek nélküli, éles vágásban egymás mellé rakott színek és formák, amelyek mind-mind az egyetemes emberi létezés kapcsolatáról szólnak a világmindenséghez, a teremtéshez, az istenséghez, a térhez, az időhöz az emberi létezés értelmének vagy értelmetlenségének alapvető egyetemes kételyeiről, amelyek függetlenek bármiféle társadalmi vagy műszaki változásoktól.
Vagy éppen a kezdetek mítoszaihoz való állandó visszatérésről, ahogyan azt az ugyancsak Moldva fővárosában végzett sepsiszentgyörgyi Daczó Enikő fogalmazza meg a fekete háttér előtt álló, aranyfüstös mitologikus állataival, amelyek ismert vagy ismeretlenebb formájukkal kimondottan új és erőteljes kisugárzású vonásokkal bővítik az emberi hiedelem- és hitvilágban, vagy éppen a képzelőerőnk jelképeiben eddig is létező lényeket. Daczó Enikő művészetének ezt a vonatkozását mostanig kevésbé ismertük, hiszen a művész elsősorban performanszaival és installációival szerzett magának nevet a világ több országában, és bízom abban, hogy egy tavalyi, roppant korszerű installációját, amelyekben fény- és hangeffektusokkal és nem véletlenül az emberi túlélésre utaló anyagokkal és formákkal szerzett több felé is közönségsikert, majd hozzánk is elhozza. 
Manapság évente Erdélyben sok-sok alkotótábor működik, és valamiképpen különböznek is egymástól. Nem véletlen, hogy a három művész a Bálványosi Alkotótáborban többször is találkozott, a közös együttmunkálkodáshoz ott ugyanis létezik egy nagyon magas minőségi küszöb. Úgy gondolom, hogy mi itt, Csíkszeredában ezt a küszöböt nyugodtan nevezhetjük a minőség eleganciájának.