Nemrég kiemeltem egy könyvkuckóból a Kriterion Könyvkiadó jóvoltából 1979-ben megjelentetett könyvet, amelynek címe: Így teltek hónapok, évek, s amely öt életrajzot tartalmaz. Az öt visszaemlékező: Dávid Albertné Csobot Borbála, Magyari István Pikó, Botos Amália, Czirják Gergely és Máté Mihály. A szövegeket válogatta és gondozta, az előszót és a jegyzeteket írta Salamon Anikó.

Minden bizonnyal a könyv megvolt nekünk is, csak talán elajándékoztuk, talán kölcsönadtuk. Arra jól emlékszem, hogy jelen voltam Csíkszeredában a könyv bemutatóján, mert akkor találkoztam először és utoljára Salamon Anikóval… Amikor véget ért a könyvbemutató, megszólítottam és közöltem vele, hogy jó baráti viszonyt ápolunk Salamon Andrással, az öccsével és családjával, és nyaranta meg szoktuk látogatni őket Rétyen.

Most, hogy kiemeltem a „használt” könyvet a kuckóból és újraolvastam, újfent rájöttem, hogy nem mindegy, milyen életkorban olvasunk el egy könyvet. Harmincévesen nem azt mondja a könyv az embernek, amit hetvenen túl. Egyébként el is felejtettem már nagyjából ezeket a történeteket. Kétszer nem lehet átkelni ugyanazon a folyón. Kétszer el lehet olvasni ugyanazt a könyvet, csak másodszor már mi magunk nem vagyunk azok, akik voltunk…

Az ötödik visszaemlékező, Máté Mihály neve ismertnek tűnt. Talán találkoztam és beszélgettem is én ezzel a szent­keresztbányai emberrel? Elővettem egy régi leveleket tartalmazó iratcsomót, és valóban előkerült onnan egy 1984. október 13-án írt levél, amit Máté Mihály hozzám címzett. Azt írja: „Én 1984. október 6-án a Hargita újságban örömmel olvastam öntől a rólam megírt újságcikket… Én örvendek, hogy F. I. elvtárs is éppen úgy lássa az én megírt könyvem értelmét, mint Salamon Anikó és még sokan mások. Itt a bányán a városi könyvtárban az én könyvemet úgy kérik, hogy kérem a mi könyvünket... Itt még megírom F. I. elvtársnak, hogy az én kézírásos könyvem, amit beküldtem a Kriterionnak, 240 oldalból állt, de ebből csak 140 oldal jelent meg, öt epizód kimaradt helyszűke miatt, de annak idején Salamon Anikó azt ígérte nekem, hogy a könyvemet 1982-ben egészében kiadatja, de sajnos ő közben itt hagyta ezt a szomorú világot, így a könyv második kiadása örökre elmaradt…”

A szentkeresztbányai Máté Mihály levelét olvasva arra gondolok, hogy a kimaradt száz oldal tulajdonképpen már a „révbe jutott” ember története. Egy olyan életszakaszról szól, amelyben az emberek már elvtársazták egymást. Máté bácsi ekkor már saját portával, gyümölcsöskerttel rendelkező nyugdíjas, akinek tulajdonképpen a gyermekkora és az ifjúkora volt igazán izgalmas, megrázó, döbbenetes. A szerkesztő tehát a kézirat első felét jelentette meg, vagyis a szerző gyermekkorát és ifjúkorát, a tízes, húszas és harmincas évek történeteit ismerhetjük meg a könyvből. Árvaság, inasévek, kórház, nélkülözés, hányódás és szerelmek. Mindez pedig magyar, román és szász környezetben… Azt írja Salamon Anikó a könyv végén lévő jegyzetében: Életregényében az a legsajátosabb, hogy szemben a legtöbb férfi önéletíróval és mesélővel, nem a háborúról és a katonaságról ír, hanem a szerelemről. Jelenetei hol filmszerűek, hol drámaiak, tökéletesen reprodukált párbeszédekkel, máskor epikusabbak a külső és belső történések érzékeny rögzítései...Máté Mihály ,,életregénye” elején leírja röviden, hogy 1940-ben, a bécsi döntés után költözik „Nagyoláhfaluba”, a felesége szülőfalujába. Azt írja: „Aztán 1944 szeptemberében Szentkeresztbányára bejöttek a szovjet katonák, és meghozták a demokráciát, amit mi itt nagyon vártunk.” Vagyis Mihály bácsi kimaradt száz oldala az élet második félidejéről szól, ami valóban örömteli a számára, hisz otthont teremt, házat épít, gyermekeket nevel és taníttat, pihenőszabadságát az évek során a feleségével tengerparti üdülővárosokban töltheti stb. Nyilván, az első félidő történései, a Dél-Erdélyben megjárt kálvária drámaibb és megrázóbb, hát nem véletlenül került csak ez a 140 oldal a könyvbe! A nyolcvanas évek vívmányriportjaihoz hasonló visszaemlékezés talán sem a szerkesztő, sem az olvasó számára már nem volt annyira érdekes, annyira izgalmas...

A könyvkuckóból kiemelt könyv amellett, hogy újraolvasásra késztetett, alkalmat kínált, hogy felidézzem Salamon Anikó emlékét, és megkeressem Máté Mihály hozzám intézett levelét. Alkalmat adott arra, hogy elgondolkozzak: egy nehéz, tragikus életszakasz elbeszélése izgalmasabb, mint egy jobbra fordult emberi sorsról szóló történet.