Amagashegyi sziklák tö­véből félénk-pajkosan tört elő a forrás, útja borsikabokrok között vezetett a szirti fényből a mélyzöld feny­vesek hűvöse közé. Árnyas hegyoldalak, apró fénytisztások között haladva, legelésző juh­­nyáj mellett zubogott el, majd nemsokára elérte a falu dombját, az első viskókat és házakat, végül az ünneplő­be öltözött faluközpontot. Ezen az augusztus eleji na­pon temp­lombúcsút ünne­pelt a település apraja és nagy­ja. Minden kis utcából nép­viseletbe öltözött családok igyekeztek az istenháza felé, ahol most éppen megkondult a második harangszó. Azon voltak, hogy szívük mélyét a Teremtő elé tárják, hálával és fohásszal. Ezek a keblek sok mindennek helyet adtak itt és most. Mérhetetlenül hálásak voltak azért, hogy elhallgattak a fegyverek, de aggodalmuk is helyet követelt szívükben, hiszen még azok közül is so­kan nem érkeztek haza, akiket életben talált a béke… ki tudja, hol vannak, és hogy meddig maradnak távol.
A köszönet, az aggodalom és a remény mellett ott erő­södött bennük a félelem a közeli jövőtől, amit a tavalyi csapadékhiá­nyos év után ki­lá­tástalannak tarta­nak. A leg­idősebbek úgy tudják, hogy ilyen szárazság akkor volt itt utoljára, amikor egy híja volt az ezerhatszáznak, amikor Báthory Endre bíboros-feje­delem meggyilkolása miatt pá­pai átok sújtotta a falut, és hét esztendeig csak csengő kóró termett a határban. Így aztán nemrég több száz gyereket vittek el a térségből távoli, a szá­razság által kevésbé érintett vidékekre, hogy megmentsék őket az éhhaláltól. Majd aztán hazahozzák őket, mondták a hivatalban. De hát ki az, aki ezt minden kétséget kizáróan megígérheti… Nyomasztó volt látni a foghíjas közösséget, amint többszörösen megti­ze­delve haladt a templom felé.
A tömegben egy élénk sze­mű, nyurga, posztóharisnyás legényke ballagott édesanyja társaságában. Az ő családjuk­ból senkit nem vittek idegenbe. Nővére már három éve meg tudta szolgálni a napi betevőt, kisöccse pedig gyengén fejlett volt, őt föltétlen maga mellett akarta tartani az édesanyja, és ő is maradhatott. Többi test­vére már felnőttkorú volt, édesapja első házasságából származtak. A családfő pedig erdőlni járt, így onnan is csur­rant-cseppent még valami, hozzájárulva a mindennapi be­tevő előteremtéséhez.

Amikor a patak fölött át­v­ezető hídhoz értek, a szo­katlanul sekély vízbe a kisfiú egy gömbölyű kavicsot dobott, amelyet az ide vezető úton mar­kában tartva, zsebében melengetett. Ez volt az ő titkos patakköszöntése, mindig így tett, amikor erre járt, a patak válasza pedig öblös hangú csob­banás. És már mentek is tovább.
A templomhoz érve kissé félrehívta őt édesanyja, és oda­hajolt hozzá: ide figyelj, ma a szentmise után levisznek téged a szomszéd faluba, ott fogsz szolgálni. Még nem ismered őket, de most megismered. Meg­látod, jó lesz. Mindennap lesz, amit egyél.
És már mentek is be a templomba.
A kisfiúban megrekedtek a szavak. Anyja tekintetét ke­reste, mintha abban találha­tott volna vigaszt, de ő már a rózsafüzért mormolta, az ima szavai kihallatszottak a cinterembe. A templomban sem kérdezhetett. Pedig nem akart ő sokat tudni, csak annyit, hogy miért pont én, és meddig, és mikor jöhetek haza… A miséből nem emlé­kezett később semmire, pedig korábban mindig bekap­cso­lódott, és válaszolta az ismeretlen hangzású szavakat, amelyeknek pontos értelmét nem ismerte. Máskor még a magyarul szóló szentbeszéd­ből is emlékezett némely törté­netre, ma azonban nem. Egyedül maradt kérdéseivel, amelyek ott kavarodtak lelke mélyén, és egyre nagyobb, tátongó ürességet kapartak ki benne, és ez a mardosó hiány most már lám, fájni is kezdett. Itt a templomban sokszor hallott csodákról, és most ő is azt remélte, hogy rövidesen történik valami rendkívüli. Le­het, kifelé menet azt mondja majd az édesanyja, hogy nem is kell elmennie, vagy talán megjön a gazda, és közli, nincs is már rá szükség szolgaként. Csoda azonban nem történt. Pedig szentmise után az egyik nagytestvérével is találkoztak, aki már családot alapított, és most azt gondolta a kisfiú, talán ő majd kimenti ebből a helyzetből. De nem, ő sem segített. Csak vásárolt neki egy kisbicskát a búcsús árusnál, és útravalóul azt mondta: aztán fogadj szót! Mennyire vágyott mindig egy ilyen halasnyelű bicskára, most pedig nem tu­dott igazán örülni neki.
A gazda és felesége már várta őket a megbeszélt he­lyen: aztán ügyes a gyermek, ugye, nekem ne nyivákoljon feszt az anyja után; így fo­gadták őket. Ügyes, felelte az édesanyja, majd lehajolt hozzá, megölelte, és útjára engedte az idegenekkel. Sírni majd ráér a hazafelé vezető úton.
A szomszéd faluig nem volt hosszú az út, hamarosan megérkeztek és betértek egy hatalmasnak tűnő ház udva­rára. A gazdáéknak nem volt gyerekük, de birtok, az volt bő­ven, házasságuk után pedig jókora földet szánthattak egybe, amelyet korábban a két család külön-külön művelt meg. El­kelt a segítség a háznál. Sok mindent meg kellett tanulnia, hiszen otthon egészen más volt a környezet, kevesebb állat, más szerszámok. A tanulás nem volt könnyű, a gazda keze el-elszaladt, a gazdasszony pe­dig folyton rajta köszörülte a nyelvét, szidta, mint a bokrot, ha éppen olyan napra ébredt. De szívesen megtanult ő min­den újat, és sem a tasli, sem a korholás nem fájt neki kü­lönösebben, csak abban az eset­ben, ha azt igazságtalannak érezte. Amit itt tanult, annak később is hasznát vette. Próbált megfelelni az elvárásoknak ott, ahová éppen küldték. Mert nem csak a háznál, a ha­vason is helyt kellett állni. Többször is kivitték az esztenára, hogy vigyázzon a tehenekre, és már büszke volt arra, hogy ő védi a jószágot a vadállatoktól, és vigyáz rájuk, nehogy elcsatangoljanak. Úgy szerette volna elmesélni szü­lei­nek, testvéreinek, a szom­széd gyerekeknek, hogy mi az ő feladata! De nem volt sen­ki, akinek beszélhetett volna erről.
Aztán egy szép napon azt mondta a gazdáné: ki­mensz a havasra, és meg­mondod a gazdádnak, hogy Kisboldogasszonyra jöjjön haza, mert lakodalomba va­gyunk hivatalosak. Menet haza­mehetsz, nem sokkal lesz hosszabb az út. Anyádnak pe­dig megmondod, hogy a napokban nézzen erre. Állj csak meg, hozok neked valamit az útra, ha már le kellett vágjuk a bornyút, részesülj belőle. Egy darab viseltes gyolcsdarabban friss májat hozott az asszony, és bepakolta a legényke tarisz­nyájába.
Még csak a két falu között járt, amikor érezte, hogy már átázott a tarisznya, és harisnyája is egyre lucskosabb a friss májból szivárgó vértől. Minél hamarabb hazaérni, ez volt minden vágya!
Amikor azonban a köz­ségháza elé ért, alig hitt a szemének. Mintha édesapját látná a kocsma előtt, több fér­fi társaságában! Ahogyan köz­eledett feléjük, felismerte. Tényleg ő volt az! Már néhány méterről szólította, elcsukló hangon: édesapám! És már gondolatban mesélte is neki, hogy mi az ő feladata a szol­gaságban, hogy büszke lehetne rá, mert olykor már meg is dicsérik. Hogy Virág, a tehén megismeri őt már a hangjáról, hogy Vadász, amelyik első nap úgy megugatta, ma már a világ végére is elmenne vele, igen, és, hogy borjúmáj van a tarisznyában, és ezt este meg­ehetik otthon a családban, neki nem is kell belőle, mert ő vacsoráig felér az esztenára, s ott a gazdánál kap valami maradékot…
Most már csak néhány lépésre voltak egymástól. Ke­reste az édesapja tekintetét, de az nem nézett erre, majd mégis, de mégsem igazán, mintha átnézett volna rajta.
Nem ismerte fel a fiát.
Egy ideig még ott állt tisztes távolban, nem mert közelebb menni, mert édesapja párszor már megdorgálta, ha felnőttek társaságában zavarta őt. Köz­ben egyre többen jártak-keltek a téren, és ő már kezdte felad­ni a reményt a találkozásra, majd amikor édesapja betért a szem­közti kocsmába, akkor ő is elindult hazafelé.
Végre hazaért! Édesanyja ebédet főzött, a fövő vízbe hárommaréknyi pityókát szórt, amit vékony szeletekre vágva még a tavasszal szárítottak meg a padláson. Egy fél zsákkal van még belőle. Most, hogy ő sincs itthon, az sem fogy annyira.
Legszívesebben odaszaladt volna édesanyjához, hogy átölelje, de ő már nagyfiúnak szá­mított, nem bújhatott anyja szoknyájához. Csak kö­szöntötte, amint belépett az ajtón: Dicsértessék!
Mindörökké! Hát, te?, kérdezte. Na, gyere be, apád is ha­zajött az erdőről, pánkót sütök, azt szereti. Hogy néz ki a harisnyád, és ne a tarisznyád is… Mi van benne? 
Májat hoztam, édesanyám. Megszolgáltam. Itt hagyom ma­guknak, én megyek fel a havasra. Nem mesélte el, hogy látta az apját, és hogy az nem ismerte meg őt.
Közben a kisöccse rámo­solygott. Mennyire örült annak, hogy bátyját viszontlátja! Lát­szott rajta az is, hogy meg­erősödött az utóbbi időben, és lám, most is gyúrta magába a friss pánkót. Jókora darabot leszakított belőle, és bátyját kí­nálta vele. Amikor utánanyúlt, az öccse arcáról feléje sugárzó elfogadás érzésétől szelíd vi­gasz áradt fájdalmának ke­serűségére. Kiment az udvarra, hogy senki ne lássa fátylas szemeit, és habár a pánkót magával vitte, harapni nem tu­dott volna belőle, galuskák­kal volt tele a torka.
Rövid idő után a sült máj ínycsiklandozó illata áradt ki az udvarra. Apádnak is mind­járt itt kell lennie, addig ne menj még el, mondta az édesanyja, de ő nem maradt, indulok, mondta, messze még a havas. Az öccsének bevitt egy kis kavicsot, ezt dobd a patakba, kérte, ha majd mentek a templomba, megsimogatta buk­siját és elköszönt tőle. Is­ten magával, édesanyám, a gazdáné kéri, hogy a napokban menjen le hozzá – és már indult is.
Ahogy haladt fölfelé az úton, lassan száradni kezdett harisnyáján a vérfolt, és az a másik seb is gyógyulgatott – amit akkor még nem sejtett – örök heget hagyva maga után.
De jó is lenne fölemelkedni a magasba, amint azon a szent­képen látta, amikor Jézus a mennybe megy, az asszonyok és a férfiak pedig csodálkozva követik őt tekintetükkel. Ő is szívesen fölszállna, és tá­vol­ról megkeresné, hogy hon­nan ered a síkvidéken kis folyóvá cseperedő patak, és onnan látná a gazdát is, amint az behajtja a karámba jószá­got. Figyelné, ahogyan ap­ja hazaér, és szótlanul ül édesanyja és öccse mellett a szűk konyhában, látná onnan fentről a harangszótól meg­riadó galambokat a templomtoronyban, a gazdá­nét, amint a kályha mellett ülve becézgeti és kényezteti a kiscicáját, és igen, nézné a távoli völgyben lelassuló, ki­száradó lombok között haladó folyót, amely mintha arról ál­modna, hogy elered végre az áldott eső, és bő vizével ismét kitöltheti a neki szánt medret, élhet és életet ajándékozhat mindenfelé, amerre jár.
A falu határáig, a homokos, kavicsos úton haladva, tal­pa alatt felsírtak olykor a kis kövek, majd a sárguló gyepre lépve halkultak léptei, hangjukat erdei madarak egymást hívó éneke övezte, és átölelte a megfogyatkozott lombkoronájú fák között meg-megélénkülő szél susogása. Ekkor egy dallam szakadt fel kebléből, amelyet a télen hallott a tollfosztóban, azt kezdte el dudorászni, az elvágyódásról szólt az ének, de szavaira már nem emlékezett.
És ekkor végre eleredt…