Hazudnék, ha azt írnám, hogy mikor Kubába készültem, nem csengett a fülembe a Midőn Havannában hajóra szálltam én dallama. De. Ott zsongott az emlékezetemben, mint ahogyan egykori osztálytársamnak is elsőre az jutott eszébe, hogy ezt szokta énekelni az édesapja, amikor a Facebookon arra voltam kíváncsi, kinek mit idéz Kuba? A dallam valamikor a 19. század közepén született. A Latin-Amerikában turnézó Sebastián de Iradier Salaverrit (alias Sebastián Yradiert) a kubai habanera ihlette meg, szövegének meg egy görög eredetű motívum szolgált alapul, mely szerint a fehér galamb a tengeren hányódó hajósok lelke, és ők visznek üzenetet a szerencsétlenül jártak sorsáról. Nagyon hamar közismertté és közkedveltté vált, előbb Mexikóban, állítólag ezt játszották Miksa császár kérésére a kivégzése előtt és közben. Egyes források szerint több mint 2000 féle feldolgozása van, másik szerint ennek a kétszerese. A Guinness Rekordok Könyve szerint messze túlhaladja a sokáig csúcsot tartó Beatles-számot, a Yesterday-t. A dallama gyönyörű, egyszerre fülbemászó, édes és melankolikus, aki egyszer hallja, az úgy érzi, hogy a város, amelyet emleget, valami egészen különleges hely lehet. Még akkor is, ha az eredeti szövegben a városról szó sincs. De minket ez most hidegen hagy, hisz Havanna és amúgy az egész ország csodálatos trópusi éghajlatán járunk, mely az emberek küllemére is rányomja bélyegét. Az utcán mindenfelé részben az éghajlatnak, a sok napsütésnek, részben a származásuknak köszönhetően barna és ennek a színnek az összes árnyalatát felmutató bőrű emberekkel találkoztunk. Nyilván a legvilágosabbak a fehérek, akiknek ősei Európából érkeztek, elsősorban spanyolok, de más nációk is, és mai napig vezetik az országot. Hogy a lakosság hány százalékát teszik ki a valóságban, arról ma megoszlanak a vélemények. Bár a fellelhető adatok, a két népszámlálás eredményei 60 százalék körülire becsüli a fehérek számát, a mulattok és feketék pedig nagyjából 20-20 százalék lennének, de valószínűleg ez kétszeresen kozmetikázott adat. Egyrészt a vezetés érdeke, hogy kifehérítse az országot. Másrészt maga a lakosság is hajlamos világosabbként nyilatkozni önmagáról, azaz a feketék mulattként, az utóbbiak meg fehérként azonosítják be önmagukat egy népszámláláskor. Ráadásul senki sem igyekezett pontosan számon tartani a lakosok összetételét, az adatokat nem tették közzé, hisz Castro még az uralkodása elején, a hatvanas években kijelentette, hogy a vagyon szocialista újraelosztása lényegében megszüntette a rasszizmust (is), ezzel a probléma lezárva. A feketék, akiknek őseit rabszolgaként hurcolták be az országba, mára valóban nem azok, ám a kérdés azért ennél valamivel bonyolultabb. Tény, hogy az utcán nem találkoztunk a faji megkülönböztetés semmilyen formájával: a szegénység roppant egységesnek tűnt. Ami ezekben a statisztikában még feltűnhet, az a bennszülött lakosság teljes hiánya. És valóban, bár a megjelenő spanyolok itt találták a ciboney indiánokat, ezek rövid időn belül kihaltak (amiben természetesen segítették őket a betelepülők is). Havanna tehát sokszínű lakosokkal, de náluk sokkal-sokkal színesebb épületekkel és egyéb történésekkel fogadott. A főváros természetesen Kuba legnagyobb és legnépesebb, egyben a Karib-térség negyedik legnagyobb városa, 2,2 millió lakossal. Diego Velazquez de Cuéllar spanyol kormányzó alapította 1515-ben, és szűk száz éven belül főváros és a spanyol gyarmatok legfontosabb kikötője lett. Óvárosa 1982-től a világörökség része. Ha nem zötyögtünk volna 20 kilométert a repülőtérről a havannai szállodánkig, majd nem sétáltunk volna még aznap este egy keveset a szálloda körül, mely egészen közel volt a tengerparthoz és más nevezetességekhez is, mikor másnap először megláttam a központját, azt hittem volna, hogy egy sok stílust keverő, kissé amerikai ihletettségű patinás nagyváros központjában járok, melyben első pillantásra mintha nem lenne jelen az a dekadencia, amelynek a város vonzó jelképévé vált, már valamikor a múlt század első felében. A legszembetűnőbb épülete a Kapitólium, mely az amerikai fennhatóság emlékét őrzi kitörülhetetlenül, hisz a washingtoni kongresszusi palota másolata (1929-ből). Eredetileg azonos funkcióval, de mára csak egy minisztérium lakozik itt, meg múzeum, és benne jelölték ki egy hamis gyémánttal az ország 0 km pontját, egyben itt található a világ egyik legnagyobb beltéri szobra. A jól gondozott épületet szép park, szobrok és art deco villanyoszlopok veszik körül, aranyozott kupolája pedig a város szinte minden pontjáról látható. A híres, sok regényben emlegetett Prado sétányon helyezkedik el. Közvetlen szomszédságában a Nagy Színház csodálatos neobarokk épülete (1838-ból), melyben egykor Caruso és Sarah Bernardt is fellépett, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ma a Nemzeti Balettnek és a Nemzeti Operának ad otthont, és Alicia Alonso (1920–2019) nevét viseli. A nevet érdemes megjegyezni, hisz Alicia Alonsót minden idők egyik legnagyobb táncosának tartják, és ő volt a kubai balett megteremtője. Ráadásul nemcsak igen hosszú és a súlyos gondokat okozó szemproblémája ellenére nagyon sikeres élete volt, hanem megérhette, hogy ez a minden szempontból csodálatos létesítmény még életében felvette a nevét, ami igazán keveseknek adatik meg. Tőle ered az a megállapítás, hogy a kubaiaknál „egy kis öröm, és máris táncra perdülnek….. előbb indul a mozgás, aztán jön a szó”. Biztosan így van, de nem tapasztaltam. És nagyon hiányzott, mert reméltem, hogy megélem. Szerencsére a színház mellett áll a másik híres épület, a Hotel Inglaterra, mely egyszer Greene regényében is megjelenik – bár nem játszik központi találkozóhelyet –, és melynek vastag oszlopokkal határolt teraszán leülhettem egy gyönyörű mozaikkal kirakott asztalához, hogy belekóstoljak az alig ébredező hangulatba, szemléljem a parkot és a minket, engem (!) váró rikító színű oldtimer amerikai limuzinokat, Kuba nemzeti italát, egyben életem első mojito koktélját szürcsölgetve, mely az eredeti recept szerint – 4 cl fehér rum, 2 teáskanál frissen darált nádcukor, 1 lime leve, maréknyi friss fodormenta, ásványvíz és természetesen jég – készült. Keverőkanállal és szívószállal tálalták. Minden várakozásomat felülmúlta. Egyben klasszikusan példázza, hogy nem mindegy, mikor, hol kóstolunk meg valamit. Eddig ugyanis nem értettem, minek kell koktélt inni. Kubából ellenben koktélimádóként érkeztem haza – de csak melegben!

Albert Ildikó