Tudás és sejtés nem eltérő, csak egymást kiegé­szítő fogalmak. A sejtést messze meghaladó sejtetés viszont már olyan tudást feltételez, mely mély­reható, magabiztos és egyértelmű. Eckhart mester szavait idézve: „Meg­pillantok valamit, ami értelmembe fénylik. Érzem jól, hogy ez valami, de hogy mi lehet, fel nem foghatom. Csak annyit sejtek, hogyha   megragadhatnám, a teljes igazságot ismerném meg.” Ezt a fajta ismeretet, mely Verebes György festményeinek létrehozása mögött áll, a sejtetés eszközeivel történő ábrázolás teszi egyértelművé. 

Nincs meggyőzőbb költészet, mint az eltávozottak jelenléte. Ha teljes mélységében próbáljuk értelmezni ezt a kitételt, feltételezhetjük, hogy létezik egy dimenzió az itt látható képzőművészeti reprezentációk metaforikus körein belül is, melyhez közelítve a szómák (corpusok, illetve testek), és az azoknak archetipikus személyiséget kölcsönző arcok felszívódnak, áttűnnek egy magasabb létformába. E magukat láttatni engedő, ugyanakkor titokként elillanó képzetek éppen annyira emberiek, mint a halál utáni újjászületés reménye. Verebes György festményein, ugyanakkor, pontosan ez a remény ölt testet, s manifesztálódik a szellem partra (létbe) vetett gazdatesteként, mely híven tükrözi a jelenlét, s az azzal szimultán elvágyódás igényét. E kettősség időtleníti a látványt, ezáltal válhatnak ezek az ábrázatok, befelé irányuló tekinteteikkel egy ősi, a különböző hitvilágokban hasonlóképpen érzékelt isteni késztetés letéteményeseivé.
Vajon mivé lehetnek ők, állandó távozással és állandó visszatéréssel megvert és megáldott alakok, mivé teheti őket a történetük után születő történelem fémforgácsokból összetákolt installációja, mely akkor keletkezett, amikor az első tudatára ébredő ember felnyitotta a szemét és megállapította, hogy nem azt látja, ami van, hanem az van, amit lát? Talán azzá lesznek ők is, amivé lenniük kell ahhoz, hogy most előttük állva, s egyszer talán visszaálmodva őket, ismeretlen önmagunkkal találkozzunk.
 

Verebes György 1965-ben született a vajdasági Zentán. A vegyi technikum elvégzése után 1985-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola (ma Magyar Képzőművészeti Egyetem) képgrafika tanszékének hallgatója, ahol 1989-ben szerzett diplomát, majd 1992-ig művészképzős hallgató volt ugyanitt. Mesterei: Raszler Károly, Kocsis Imre. Festészettel 1988 óta foglalkozik. Könyvillusztrációkat készít, színházi díszletet, belsőépítészeti arculatot tervez. 2017-ben szakmai munkája elismeréseként Munkácsy Mihály-díjat kapott, 2023-ban Magyarország Érdemes Művésze díjjal tüntették ki. Hazai és külföldi művésztelepek rendszeres résztvevője. Művei számos köz-és magángyűjteményben megtalálhatók. Közel háromszáz csoportos kiállításon szerepelt és több mint hetven önálló kiállítása volt a világ számos országában.