Szé­kely­ud­var­he­lyen az idén a festészet napján, október 18-án mu­tat­ták be a Ho­mo­ród­szent­már­to­ni Ro­mán Viktor Nemzetközi Alkotótábor legfrissebb termését. Akkor az iskolavárosban már javában folyt a könyvek ünnepének az előkészítése, s bizonyára ennek a rendezvénynek is köszönhető, hogy a szervezők nem feledkeztek meg a társművészetek – koncertek, grafikai tárlatok – értékvilágáról sem. A Haáz Rezső Múzeum Képtára adott helyet – mintegy „előhangként” – a festőművész Nagy Pál (1929–1979) grafikai tárlatának, amihez szorosan kapcsolódott az az – utórendezvénynek is felfogható – könyvbemutató, amelynek Román Viktor és Nagy Pál is a tárgya volt. Ráadásul a szerzőt Nagy Pál fia, Kemény János unokája, a művészettörténész Vécsi Nagy Zoltán mutatta be a Kossuth Lajos utcai Városi Képtárban.

Aligha véletlen, hogy Szuszámi Zsuzsanna Román Viktor „jelenlétével” indított. Hiszen már kutatásai kezdetén rátalált a Ho­mo­ród­szent­már­ton­ban született világhírű szobrászművész 1965-ös gondolataira: „Ha szereted azt, ami a korban új és előremutató, és gyűlölöd azt, ami régi és lehúz, a többi már tehetség és mesterségbeli tudás kérdése. Hiszen a mi korunk nagysága eszmeiségében van. Ez benne az új is. A bennünket hevítő új eszmék jelentik az újat. Nos, ezt kell művészileg tükrözni. Hogyan? Itt a nagy kérdés. Pedig csak azt kell tudnunk, hogyan adjuk saját magunkat.” Amiképpen oka van annak is, hogy Szuszámi pályaválasztására ugyancsak a szülőhely volt a meghatározó. Egész pontosan Temesvár képzőművészeti világa, melynek megteremtői elsőként szakítottak a szocreállal, és csatlakoztak a legmodernebb európai irányzatokhoz.
Mindez pedig Kolozsvárt tudatosodott Szuszámiban. Előbb újságírói szakot végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, majd rádiósként helyezkedett el. Munkahelyi megbízatásai vezették el a művészettörténeti kutatásokig. Újságírói rátermettsége és művészettörténeti érdeklődése előbb arra serkentette, hogy elvégezze a BBTE művészettörténeti szakát, majd – művészeti tárgyú írásainak a szaporodásával – arra vállalkozott, hogy a Hungarológiai Tanulmányok Doktori lskolájában megírja értekezését az 1965 és 1975 közötti művészeti útkeresésekről. Egyszerre végzett sajtó-, illetve művelődés- és művészettörténeti kutatásokat, hogy a korfordulós évtizedben lezajlott művészeti folyamatokat értelmezni tudja. 
A jelzett évtized ugyanis nagy kihívást jelentett a művészetek valamennyi ága számára. Szakítást és befogadást. Szakítást a szocreállal, ugyanakkor perspektívanyitást: az ígéretes európai áramlatok befogadását, az értékteremtő törekvések gyökérverését; egyszersmind a művészi világnézetek artikulálódását és a művészetkritika eszköztárának a felfrissítését; az irodalmi és a képzőművészeti formanyelv gazdagodását a tehetség és a mesterségbeli tudás szabad kibontakoztatásával és azzal az igénnyel, hogy „adjuk saját magunkat”). Amit a szerepükre ráébredő szellemtágító műhelyek – elsősorban az irodalmi-művelődési folyóiratok (Utunk, Korunk, Igaz Szó) – ugyancsak felerősítettek. Csakhogy nem számoltak – mert nem számolhattak – a hamarosan bekövetkező két ,,kulturális forradalom" (1971, 1974) értékromboló hatásával, minek következtében a szellem teremtő ereje önvédelmi harcra kényszerült.  
Ezekkel a felismerésekkel szembesít Szuszámi Zsuzsanna kötete: A művészeti útkeresés változatai a romániai magyar időszaki sajtóban (1965–1975). Az első olyan szintézis, amelyik további feltáró munkára ösztönöz, s egyben biztosíték egy ígéretes művészeti írói pálya várható kiteljesedésére.