A szó levelező tagja*

Nálam már rég nincsen felsőbb igazság,
ölemben nyugszik a végső fonál –
lényegem rejtély, a szóközig adták,
egy szótag vagyok. Szavak alkonyán.
Jeleket kísérek, akár legyintés,
láttam az úton a szárnyas igét,
látóbb a szemnél, mi álom szerint él,
hol tűnik a képpel, hol csonkig ég.

Még ringat a póráz, lóval a lóhát,
elrúgott lépteim nem kötnek úthoz,
dalra fakasztok piros almafát.
Csak szótag a kedv, és ezen a szón át
föntről is fehérlő lapokat küldtök,
hol talpra segítnek, hol balladák.

*A vers a Magyar Írószövetség és a Kossuth rádió közös pályázatán 1. díjat nyert (2020).

Bolond madár*

Térképeim most szanaszét hevernek:
asztalon, széken, padlón meg az ágyon
is három, az imént Kassára léptem,
macskám Erdélyen dorombol, a Szejkén,
Európa csöndes, most néma éppen,
tűri lapokra szedjem én, keresztény.

Egy vérvonalat követtem, és lett
az országból fél világ, kiterítve
itt a földön arccal fölfelé, minden
poklok fölött, egyazon ég alatt.

Láttam a vér vonalát, átölelte,
áthúzta a rajzok tetszőleges
mintáit, akár a folyó, folyóval
álmaink, aztán átkeltem a Nappal,
még egyetlen irány a szentület,
és szálltam, bár fölhorzsolt a táj, szálltam
a sebbel bolond madár. És vajon
fölkelnek az árnyak dicsérni téged?
Vagy megfeszítenek. Harmadnapon.

*A vers a Petőfi Irodalmi Ügynökség „Lehet, mert kell! - Trianon 100” pályázatának a fődíját nyerte el (2020).

A 3lábú qtya

Fekete Vincének

Gyere, menjünk ketten elvágyódni,
és mentünk ketten elvágyódni
föl a szénhegy tetejébe, fekete,
lássuk merre,
rágyújtottam, és az a rosszarcú
mondta: jelentkezz a karcerben,
mert fölgyújtanád az egységet,
mit tud ő a repülésről, jelentkeztem,
ki küldött? az a rosszarcú?
akkor menj el innen, 1, 2.

Aztán röpülj oda, mégse röpülj,
és röpült oda, mégse röpült,
föl a szennyes égi tarlón, fekete,
lássa milyen,
elpakoltuk a zászlókat, ezentúl
más világ lesz, egy sor piros,
egy sor mintás, a más szelek
mellénk fújtak, de lobogóra
fésültük a hajunkat,
pontosan a szabadulás fél őszére
állítottuk óránk, hulltam a perccel, s általuk.

Gyere, vágtassunk a láthatáron,
és vágtattunk a láthatáron,
mint a mennybolt páros csíkja, fekete,
lessünk oda,
csakis a csillagos ég alatti hely,
csakis az a hely, ahol a krumplit
hámozhatjuk, hej,
minden csillag ötágú villa,
és csak vörös fényt ver vissza,
a többivel a nép gazdálkodik.

Gyere, szívjunk be egy friss világot,
és beszívtunk egy friss világot,
mint az űrnek kétes lyuka, fekete,
fújjuk szembe
régi mással,
nesze fánkkal cent kisüsti,
üljünk le a sír szélére,
szívjunk el egy Mörösestit.

A kiválasztott

Szeretem a péntek délutánt.
Már nem vár el tőlem semmit, ahogy
én sem remélek nagy és feledhetetlen dolgokat tőle.
Bármit is teszek, főzök,
takarítok vagy csak
vagyok, ahol vagyok,
úgy érzem, hintaszéken ringok,
s onnan nézem,
amint haladtában kicsit elcsitul a világ a kirajzás
kurjantásai előtt.
Elhalványul a szív is dobbanásai között.
Elindulnak az ifjak
emlékezetes útjaikra, el- és kiválasztani,
hát én immár,
hát ő immár,
virágom, virágom, majd eljön az óra,
mi visszatérít az utcák páratlan oldalaira,
hol a mindennapival
mártjuk föl talpaink alól a járnivaló vizeket,
és lecsókoljuk a Napot
a kiválasztottak kezeiről –
a fölkelőt, a delelőt, a lenyugvót. Ennyiről tudunk.
Van egyéb is, biztos. Ami nem kel föl,
nem delel, nem nyugszik. Csak van. És kiválasztható.

Őszi foncsor

Csali két szemeddel hívj ki a mezőkre,
ne szóljon többé hozzám a tükröm,
lecsordul a ráncon a szilvafák kékje,
homlokomra szentül a megélhetés.
Éváink ölében kezeik hevernek, fiam
szemében száraz levelek – megérett
a szőlő: préselik itt-ott a színes leveket.
Már nincs tovább út a házaknál följebb,
bozótos van, és madarak fákkal, hol csipkés
kedvünkben találtak éppen, táncolunk,
lépünk, előre, hátra, a torpanással
összesúgva, szövetkezve, összezárva.
Melyik gyümölcsöt ettem meg ismét,
hova álljak, hogy a következő ég is rám
szakadhasson? Jóllakott vagyok, elég.
Csali kék szemeddel nézz a szemembe,
muskotály-fényű bogaram tágul,
szólítsál ismét, szóljál hozzám, ember.

Szondy-Adorján György