– És milyen volt vissza­il­leszkedni, miután kiengedték?

– Az óriási nyereség az volt, hogy visszakaptam a csa­ládomat. A feleségem a meg­­született és akkor már öt­éves fiammal várt otthon, kis családom mellett ott álltak időközben Kolozsvárra került Édes­apámék és Édesanyám Ko­lozsvárt élő testvérének csa­ládja, akik felbecsülhetetlen segítséget jelentettek számára a kisebb-nagyobb napi gon­dok megoldásában. Így aztán én minden gond nélkül vissza­zökkenhettem a családi élet­be. Sajnos, a barátaim között volt, akinek a családi élete tönkre­ment, a felesége önvédelemből elvált, aztán nemcsak hogy férj­hez ment máshoz, de a gye­rekeit is elvadította hazatérő apjuktól. Én kétszeresen hálás lehettem a feleségemnek mind­azért, amit hazakerülésem után szeretetben tőle kaptam. A mindennapi élet nem in­dult egyszerűen: semmiféle ér­tel­­mi­ségi állásba akkor nem tudtam bejutni, arról pedig szó sem lehetett, hogy az akkor már egyesült Babeş–Bolyai-egye­­tem­re visszamehessek. A szom­szé­dunk egyik barát­ja vetette fel, hogy ő be tudna szerelni en­­gem a városgazdálkodási vál­lalathoz [az IOGCC-hez] se­­­­­géd­­­munkásnak. A víz­ve­ze­ték-­­szerelőkhöz kerültem, de azt mondta ez az illető, hogy ne búsuljak, leteszek majd egy szakvizsgát, lesz belőlem szak­munkás, aztán leteszek egy másik szakvizsgát, lesz belőlem mester, és így lehet lépegetni felfelé – nincs veszve semmi, csak el kell kezdeni. Na, hát én egy éven át víz­vezeték-szerelő segédmunkás voltam, és ha egyvalami zavart, az az volt, hogy a mesterem mindenáron meg akart külön­böztetni engem a másik két se­gédmunkástól, akikkel együtt dolgoztunk, akikkel emeltük a csöveket, ástuk az árkot a ve­zetékeknek, és törtük a betont. Engem főképp az zavart, hogy mesterem nem akarta engedni, hogy együtt toljam az úton a targoncát, amellyel reggelenként a központból a szerszámokat és a szükséges vízvezeték-al­katrészeket elszállítottuk. De aztán sikerült mesteremet erről a megkülönböztetésről leszoktatni. Jó emlékekkel gon­dolok vissza erre az esztendőre.

Közben mindjárt, ahogy ha­zakerültem, megkerestek az Utunktól és a Korunktól, az Irodalmi és az Ifjúsági kiadótól. Persze az első időben olyan fel­adatokat kaptam, amelyek­hez nem kellett aláírás – apró könyv- és cikk-tanulmány ismertetőket, fordításokat –, a kiadóktól pedig korrektúrát, román fordítások szöveg-összehasonlítását. A ho­no­ráriumot pedig valaki felvette, a pénzt pedig ideadta. Egy év múlva aztán az Utunk elintézte, hogy egy, az Alecsandri-év­for­­­dulóra kért cikkemet a ne­vem kezdőbetűivel (D. Gy.) kö­zölhették, később pedig a teljes nevem kiírását is engedélyezték. Ma már tudom, hogy ez mekkora ceremóniával járt, hogy központi határozat kellett arról, kinek engedik meg a saját nevén publikálni. Min­denesetre 1965-től már szabadúszóként járulhattam hozzá a családfenntartási költ­ségekhez. És mivel ezeket a honoráriumokat hivatalosan az Írószövetség Irodalmi Alapja fizette, így a bukaresti ba­rátaim segítségével felvettek az Irodalmi Alapba [Fondul Literar al Scriitorilor – szerk. megj.], ami azt je­­lentette, hogy a társadalomba beilleszkedett munkás státuszba léptem. Innen kerültem aztán 1970-ben, amikor a Kriterion meg­­ala­kult, a kiadóhoz, s 1992-ben innen mentem nyugdíjba. A Kriterionnál főképpen az iro­­da­­lomtudománnyal érint­ke­zésben lévő köteteket szer­kesztettem, így a Romániai Ma­gyar Írók so­roza­tot, de kaptam néha másfajta kéz­ira­to­kat is, például Kallós Zoltán Balladák könyvének az első kiadását. Aztán nekem ju­tott a Romániai Magyar Iro­dalmi Lexikon első két köte­té­nek kiadói szerkesztése is, és a harmadiktól kezdve, már „nyugdíjas”-ként, a teljes lexi­­kon, amelyet reám testált Balogh Edgár. Ebből a további négy kötet – egy többnyire fiatal munkatársi gárda segítségével – az én szerkesztésemben készült el. Persze voltak, különösen 1989 előtt, vesződségek, nehéz ese­tek is. Huszonkét esztendőbe nagyon sok minden belefér. Ez viszont már komoly szak­­munka volt, minden­féle szempontból: közösség­szer­vezés, könyvek, sorozatok távlati megtervezése és így to­vább. Ezt a munkát folytattam lényegében nyugdíjazás után is az 1992-ben megalakult Polis Könyvkiadónál, amelynek mai napig besegítek, mert ha van egy kézirat, amellyel elakadnak, akkor azt küldik hozzám. Lé­nyegében könyvkiadó vagyok, a többi élettörténeti adalék.

– Korábbi interjúkban úgy fogalmazott, hogy a leg­több munkája kívülről jött, felkérésre. Melyek voltak azok a témák, amelyeket saját in­dít­tatásból dolgozott fel? Me­lyikre emlékszik vissza a leg­szívesebben?

– Ez így volt, főleg sza­bad­úszóként. Abban az időben, 1989-ig, a magyar lapok számára kötelező volt a román irodalmi évfordulókról is megemlékezni. Én pedig szívesen csináltam ezt, mert értelmes, önálló mun­kát lehetett belefektetni. Egy­részt az összehasonlító iro­dalom­tudománynak az osztály­harcos időkben reáragasztott „burzsoá áltu­domány” státuszból akkor sike­rült kiszabadulnia a román tudományosságba is, másrészt nekem az 1848-as forradalom irodalmi, történeti emlékei alap­ján az volt az álláspontom, ami Jókainak is: „Ha meg akarjuk szeretni egymást, akkor előbb meg kell ismernünk egymást.” Én is ehhez a megismeréshez igyekeztem hozzájárulni, és az ilyen típusú tanulmányaimban kerestem a román és magyar irodalmi kapcsolatoknak a be­szédes eseteit: a kölcsön­ha­tásokat, a személyes kapcso­latokat vagy akár a késői le­­reagálásokat. Össze is állt be­lőlük egy tanulmánykötet az 1970-es években [Találkozások, 1976 – szerk. megj.]. Én ma is fontosnak tartom, hogy ebben az országban, egymás mellett élve, egymásnak a kultúráját ismerjük, és úgy közeledjünk egymáshoz, hogy ennek ér­zelmi, de tényismereti alapja is legyen. 

– Ez az álláspont egybecseng a Kriterion Könyvkiadó tevé­kenységével is, hiszen – ha jól tudom – a Kriterion a Romá­niában élő nemzetiségek nyel­vein, magyar, német, szerb-hor­vát és jiddis, majd szlovák, sőt a kilencvenes években örmény és roma nyelven is jelentetett meg különböző műveket.

– Igen, ez volt a kiadó szel­lemisége. Domokos Géza kez­deményezésére volt is egy sorozat, a Biblioteca Kriterion, amelybe a magyar és német szer­zőknek nemcsak a szép-, hanem a szakirodalmi mű­vei is bekerültek. Ez aztán akkor bukott meg, amikor ifj. Kós Károlynak egy kötetét lefor­dí­tották románra, és abban olyan néprajzi dolgok voltak, amelyek az akkori hiva­talos, román tudományos vonal­nak már nem feleltek meg. 

Amennyire politikailag kihasz­nálta a rendszer, hogy van egy ilyen külön nemzetiségi kiadó, annyira nem szerették annak a szellemiségét, amely egymás őszinte megismeréséről szólt, nem pedig holmi proto­kollkönyvekről, amelyeket az utolsó esztendőkben, már 1986-tól rá­kényszerítettek a kiadóra.

– A kiadó munkáját ebben az időszakban hogyan, mennyire nehezítette meg a cenzúra?

– Nekünk Kolozsváron könnyebb dolgunk volt, mert a cen­zúrával közvetlenül nem volt dolgunk. Mi leg­jobb tu­domásunk szerint meg­szer­­kesztettük a kéziratot, fel­küldtük Bukarestbe, ott a ma­­gyar szerkesztőség vezetője elolvasta, hogy ismerje, ami­kor tárgyalásra kerül sor a cenzúrával, és csak azután nézték át a cenzorok. De a cenzúrának a szempontjai az utasításoknak megfelelően idő­­ről időre sokat változtak. A nyolcvanas évek elejéig sok mindent el lehetett csúsz­tatni, habár volt egyfajta kom­promisszum-kényszer is, amit viszont vállalnunk kellett. Ezt leginkább Tamási Áron Szülőföldem című könyvének kiadásával tudnám illusztrálni. Tudniillik annak a gyönyörű könyvnek az első fele arról szól, hogy Tamási Áron újságíró-igazolvánnyal az első osztályon utazik haza vonaton, és a román útitársakkal különböző, akkor épp aktuális témákról vitatkozik. Aztán megérkezvén Udvarhelyre, a második részben már Farkaslakáról ír – itt már kevesebb baj volt cenzurális szempontból. Az első résszel szemben azonban annyi kifogás volt, annyi szövegrészt kellett volna kihagyni, hogy a szöveg összevissza farigcsálása helyett inkább lemondtam az egész első részről. Így a Szülőföldem 1973-as kiadása azzal kezdődik, hogy Tamási Áron leszáll a vonatról Székelyudvarhelyen. Ez – elismerem – halálos vétek volt, nem is lehet csonkításnak nevezni, mert annál sokkal több veszett a szövegből, de akkor én ezt vállaltam, mert úgy éreztem, hogy Tamásinak egyetlen mon­datában is benne van az ő lelkülete, és az a rész, amely a farkaslaki, otthoni időzését eleveníti meg, lelkileg meg­adja az olvasónak azt, ami az első részből kimaradt. Szóval voltak ilyen esetek. Aztán ott volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötete. Miután az átment a cenzúrán, engem felrendeltek Bukarestbe, a kiadói főigazgatóságon leültünk az illetékes elvtársnővel, és pontról pontra átvettük azokat a szövegrészeket, amelyekkel szemben nekik kifogásaik vol­tak. Persze alkudoztunk is, de nekem végső fokon el kellett fogadnom, amit ő kí­vánt. Így jelent meg az első kötet. A korrektúrapéldányt azonban, amelyen rajta voltak a javítások, megőriztem, és amikor 1990 után lehetőség volt rá, visszaállítottuk az eredeti szöveget: a világhálón pedig a lexikon már úgy jelenik meg, ahogyan mi szerettük volna, és jelezve vannak azok a szócikkek, amelyeket ki kellett hagyni vagy át kellett faragni. Ilyenformán a cenzúra-bea­vatkozások is meg vannak örökítve az utókor számára. Az embernek vannak ilyen elégtételei a cenzúra fölött. 1983-tól 1989-ig aztán egyre inkább érződött a könyveinken, hogy keményen beleszólnak a munkánkba. A hivatalosan ki nem mondott kifogás az volt, hogy a Kriterion – most csak a magyar szerkesztőség keze alól kikerült könyvekről beszélek –, a magyar kultúra értékeit közvetítve, a magyar nemzettudatot erő­síti az olvasóban, ez pedig ell­entmondott a homogén nem­zetállam-építés egyre nyil­ván­valóbb célkitűzésének. Egyre több volt az olyan eset, amikor egyszerűen beletetették a tervbe a nekik kívánatos címeket, elvárva azok kötelező kivitelezését.

– És a Bánffy-életmű meg­jelentetése, amely 1990 után kezdődött, mennyire nyúlik vissza? Milyen előz­ményei voltak a trilógia meg­jelenésének?

– Ez sem 1990 utáni történet, a mű [Bánffy Miklós: Erdélyi történet I–III. – szerk. megj.] ér­téke ugyanis egyértelmű volt, annak ellenére, hogy az ötvenes évek első felében két alkalommal is nagyon elmarasztaló írásai jelentek meg Nagy Istvánnak Bánffy trilógiájáról, de ak­ko­riban az irodalompolitikai osztályharcnak a fő csapása a Helikon-örökség ellen irányult, s Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, Reményik Sándor voltak az „ideológiai tisztogatás” első számú céltáblái. Amikor én a Kriterionhoz kerültem, a Romániai Magyar Írók so­rozat már tíz éve ment, de az azt képező egyes belső életműsorozatokból csak azokkal a kötetekkel, amelyeket abban az időszakban ki lehetett adni. Persze készült egy nagyobb távlati terv, amelybe természetesen Bánffy is belekerült. Amikor azonban az éves tervben az azt jóváhagyó főigazgatósági illetékes meglátta a Bánffy nevét és az Erdélyi történet címet, valakinek rögtön kiadták azt a feladatot, hogy írjon egy referátumot róla. Az a lektor pedig annyi mocskot összehordott, hogy a felső hatóság előtt – ahol Bánffyról jó­­formán semmit sem tudtak – teljesen eláztatta Bánffyt. Hiába próbáltunk akkor bármit is csinálni, mindössze annyit sikerült, hogy megjelentethettünk egy kis kötetkét két kisregénnyel [Reggeltől estig – Bűvös éj­sza­ka. 1981. Sőni Pál bevezető tanulmányával]. Bánffy Miklós – mondhatni – igazi feltámadása 1990 után kezdődött, amikor a Polis Könyvkiadónál sikerült kiadni a trilógiát is. Egy bu­dapesti barátom révén kap­csolatba ke­rültem Bánffy Miklós lányával, Katalinnal, aki még a negyvenes évek vé­gén férjhez ment egy ame­rikai katonatiszthez, és Ma­rokkóban élt. Az ő hozzá­járulásával indítottuk el aztán a Bánffy-életmű kiadását – a teljes életművet, beleértve a hagyatékában maradt, addig kia­datlanokat is. Ez számomra elégtétel volt, hiszen a cenzúra és az a lektor akkor már sehol sem voltak, Bánffy Miklós könyvei pedig mégiscsak eljutottak az olvasók elé. Vannak ilyen örömei is a szerkesztői munkának. A Bánffy-életműhöz és mellette fő­képp a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomhoz meg a kortárs erdélyi írókhoz kapcsolódó írásaimból aztán 2018-ban megjelent egy köte­tem is: Elődök nyomában – kortársak közelében.

– Még milyen munkáira em­lékezik vissza szívesen, elég­tétellel?

– A Romániai Magyar Irodalmi Lexikont már említettem. Aztán amikor Maros Ildikó jelent­kezett a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tevé­kenységéhez kötődő doku­mentumkötettel – amihez a tár­saságot 1896-ban alapító Tolnai Lajos révén nekem is volt némi affinitásom –, a Ro­mániai Magyar Írók sorozatba is sikerült beiktatnunk egy iro­dalmi dokumentumsorozatot, nagyobbrészt írói levelezések­kel. Így jelentek meg sorban Gaál Gábor levelei, Kuncz Aladár, Petelei István, Benedek Elek levelezése, közben a Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, amelyet szintén Marosi Ildikó tett le az asztalra. A Kriterionnál és a Polisnál ezek az igen fon­tos forráskiadások azóta is folytatódnak: Cseke Péter kiad­ta Jancsó Béla levelezését, a Polisnál elindult, ismét Marosi Ildikó szerkesztésében, Molter Károly levelezése. Ezzel most, az 1943-tól az író haláláig született levelekkel, az utolsó kötetnél tartunk. Ez a sorozat számomra azért is nagyon kedves, mert egy olyan kiadványtípusról van szó, amelyben a levelekhez nagyon alapos szakmai jegy­zetanyag is járul, s az olvasónak lehetősége van arra, hogy irodalomtörténetileg a helyén lássa mindazt, amit egy ilyen kötetben talál. 

– És most mennyire aktí­van vesz részt a kiadó tevé­kenységében?

– Mint mondtam, amikor egy kézirattal a kollégám, Kozma Csaba, aki az egész kiadó gondjait a vállára vette, elakad, hozzám küldi a problémás kéziratot, és amennyire ké­pes­ségeim lehetővé teszik, segítek. Most is van néhány kézirat az asztalom szélén, amely arra vár, hogy sorra ke­rüljön. Ezenkívül nagyon szívesen állok ren­delkezésére mindenkinek, aki­nek valami­lyen irodalmi vagy a régi időkre vonatkozó kérdése van. Sorozatosan vannak ilyen jellegű megkeresések, s ezek­nek örömmel teszek eleget. Végül is, amit az ember tud, és amihez hozzáfér, az arra való, hogy másoknak is a hasznára legyen.