Régi iratok között ko­torászva került ke­zembe Anyám – Szőcs Vincéné – levele, amelyben elmeséli, miként élte túl csa­ládunk a kulákéveket. A le­vél felkavart, több mint fél évszázados szörnyű emlékek elevenedtek meg. Nem tudom, mikor írta, milyen céllal, nincs dátumozva, nincs megcímezve, 2020-ban halt meg, 99 éves korában.
Mindenki másképpen em­lékszik – ha egyáltalán emlék­szik – azokra az időkre. Voltak együttműködő haszonélvezők és voltak áldozatok egyaránt. Az 1989-es változások után pedig sokan lettek „tisztán maradt” moralizálók, akik gyakran tör­tek pálcát akár a meghurcolt áldozatok feje fölött is…
Megpróbálom visszaidézni személyes emlékeimet. Szent­mihályon a kollektivizálás se­hogy sem haladt. Előmozdításá­ra sor­ban jöttek a kényszerítő intézkedések. Egyik este az akkori iskolaigazgató lakásun­kon figyelmeztette apámat, írja alá a belépési nyilatkozatot, kü­lönben másnap elviszik. Hát aláírta. A falu kollektivizálásának további akadálya már nem volt.
Volt azonban egy ezt meg­előző tíz év, ami maga volt a pokol, amit gyermekként csak sejthettünk.
Szőcs Vince nem volt a falu leggazdagabb embere, nem volt magas iskolai képesítése sem, nem töltött be vezetői tiszt­sé­geket, mégis falusfelei még az 1970-es években is SZŐCS ÚR-nak szólították, holott már régóta az elvtárs megszólítás dukált.
Szőcs Vince enyhe túl­zással, régi idők kife­jezésével élve, a falu tál­tosa volt. A bölcs, az előrelátó, a bizakodó, aki szűkebb pátriá­ja múltjának ismeretében a jelen kihívásaira is tudott túl­élő „urusságot” (orvosságot) aján­­lani. Népe lelkének gyó­gyí­tására pedig recepteket felkínálni. (Kristó Tibor: Csík­­szentmihályi humanista – Élő szavak néhai Szőcs Vincé­ről, Lármafák öröksége. Csíkszentmihály, 2008–2010)
„Ott és akkor gyűjtötte össze a falu történelmi múltjának tárgyi emlékeit, ott és akkor foglalko­zott a népi élet, a népi kultúra gyöngy­szemeinek mentésével, amikor ez valósággal bűnnek számított, amikor a legfelsőbb hatalom kimondta, hogy nem létezünk…” (János Pál mú­zeum­igazgató méltatása a szent­mihályi gyászszertartáson, 1992. november 14-én.)

Ismét elővettem az 1999-ben, Kristó Tibor szer­kesz­té­sében, Kulák­sors, székely kulákok történetei címmel meg­jelent könyvet. Székely kulák családok történetei sor­jáznak megaláztatásról, köz­munkákról, teljesíthetetlen be­szolgáltatásokról. Csalá­dunk kuláktörténetét nem találtam. Apánk 1992-ben meghalt, a megtalált levél talán megkésett próbálkozás volt anyám ré­széről ennek pótlására. Kulák­ságunk tör­ténete rendhagyóbb történet. Apánkat a helyi ha­tóságok kevésbé zaklatták, túl nagy tekintély volt a falu szemében. Megdolgozását így inkább a Szekuritátéra bízták.
Következzék édesanyánk, Szőcs Vincéné visszaemlékezé­se változtatás nélkül. Végigolvasva egy jól megtervezett testi-lelki terror drámai rész­letei elevenednek meg. A meg­félemlítésnek egy másik di­menzióját ismerhetjük meg, amint a szellemi vezetővel számol le a hatalom. 

Férjemet sokat hurcolták, berendelték a csíkszeredai Szekuritátéra, sokat kí­nozták, verték, oldalbordáját betörték, szemét elkötve vezették lépcsőn le, fel, majd éjnek idején elengedték. Annyira meg volt zavarodva, hogy Zsögöd felé vette az irányt, holott Taplo­ca felé kellett volna menjen, nem mert az útra menni, a szántóföldeken botorkált ha­za Csíkszentmihályra. Én, a felesége vártam, de nem jött. Valamiért bementem az egyik szobába, hát ott fekszik, nem mert mutatkozni, annyira meg­rémítették. 
Egyik alkalommal az állo­más kemencéjéből elővettek egy puskát, behozták hozzánk – mi szemben lakunk az állomással –, a férjemnek a kezébe akarták adni, beültették a kocsijukba, és Szépvíz felé menet hiába akarták kezébe adni, hogy a kézlenyomata ma­radjon rajta, nem vette át, és akkor az autóból kilökték.
Egy alkalommal, amikor ugyancsak behívót kapott a Szekuritátéra, farkaskutyát állí­tottak vele szembe, leültették, papírt adtak elébe, hogy írjon jelentést valakiről, ezt egy sötét pincében, egy gyenge fény mellett, és a kutya egyfolytában nézte, nem mert megmozdulni. Nem írt semmit, sokáig ott tartották, és amikor jöttek nézni, mit írt, kérdezték, miért nem írt, azt mondta: gazember kuláknak tartanak, de a fajtámat nem áru­lom el, és akkor jól elverték és elengedték.

Kedves elvtárs jön egy szom­bati napon, és azt mondja fér­jemnek, ma négy órára vár­jon a szépvízi néptanács előtt. Miért kell, hogy menjen ismét? Egyedül nem engedem, én is megyek vele, azt mondja, jöjjön, de mi lesz a gyermekekkel, hát rakják fel szekérre, és hozzák őket is. Hát elmentünk ketten a férjemmel, várunk, már este­ledik, hallatszik, hogy bál van a kaszinóban, várunk, hát nagy hangulattal jön Kedves elvtárs négy barát társaságában, és szinte meglepődik, mikor meglát, el­feledkezett Szőcs Vincéről. Be­hívja a jelenlegi Öregek házának pincéjébe, sokáig faggatta, és azt mondta, hagyjon fel a Pap barátságával, mert egy zsákba rázzuk.
Én, a felesége vonattal men­tem Szeredába, Csicsóban vonatot kellett váltsak, és látom a pe­ronon Kedves szekus elvtársat, hozzá mentem, megkérdeztem, miért hívják ismét férjemet, nem csinált semmit, kapun sem jár ki. Megveregeti a vállam, azt mondja, nyugi, nyugi, csak kulákmeghajtás. Kellene tudja, hol a helye, mi tudjuk, a falu hallgat rá (hogy nyugalma ne legyen).
Munkahelyet nem kapott, mert kulák. Felsőlokon, mikor egy raktárt éppen vett át, ott termett a szekuritátés tiszt, és le­tiltotta. Kuláknak nem lehet. Vaslábon szénaraktárt vett volna át, ott termett a szekus tiszt, és azt kérdezte, az én kulákom mit keres itt. Később a férjem Vlahicán kapott állást, a vassalakpályán. 
Gyermekeim iskoláztatása kínkeserves volt. Első gyer­mekünk után érdeklődött a Szeku, az udvarhelyi egész­ségügyi iskolában volt. Azt mondtuk, Segesváron üzletben kiszolgáló, mivel ott volt egy barátunk. Második lányunkat örökbe adtuk a Nagynénjének arra a négy évre gimnázium elvégzésére. Harmadik fiú­gyer­mekünk a román szakra felvételizett sikeresen, de mikor vették a doszárját, visszadobták. Brassóban, a tanfelügyelőségen jártunk, lévén más rajon, sok utánjárással Szecselén jutott be líceumba, aztán enyhült a helyzet, és elvégezte Vásárhelyen az orvosi egyetemet.
Birtokbeadásnál (jelen voltak):
Ferenc Jolán tanárnő a Csíkszeredai Gimnázumból, szár­hegyi születésű
Pusztai László tanár, iskola­igazgató Csíkszent­mihályon
Szervezőbizottsági tagok a rajon részéről (tanúként): Bíró László tanító, vacsárcsi lakos, Kassay Vilmos állomásfőnök
Megfigyelők: Henter Zoltán, Kedves Sándor (szekus) elvtársak
Rémítés végett először a dubával fenyegetőztek.

Érdemes figyelni a birtok­beadás körül­ményeire, mintha kapitális pél­dányt ejtettek volna, jelen vol­tak a vadászok, a hajtók, no meg a fekete duba is. 
A történet, hála istennek, itt nem ért véget. A föld művelésé­nek terheitől ilyenképpen meg­szabadítva visszavonult „cibrei remetebarlangjának” rejtett világába. Megszállottan kutatta és lejegyezte a falu ideo­lógiai küzdelmektől mentes, há­bo­rítatlan világát.
„Önkéntesen vállalt szolgá­latának köszönhetően, írását olvasva megelevenedik a falu múltja, és benne a fegyvert for­­gató székely ember alakja mellett felsejlik az istenfélő, de pogány hagyományaira is emlékező békésen alkotó székely ember a maga ba­bonáival, hiedelmeivel, szo­kásaival és sajátos furfangos észjárásával.” (Lármafák örök­sége)
Harmincnégy éve, 1992. no­vember 14-én halt meg.