„Jóembert keresünk”
A Markó utcai Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban, a Belváros neves tanintézetében tizenhat éven keresztül nyelvtanárként dolgoztam. Emellett szenvedélyesen szerettem színházba járni, doktori disszertációmat is Francia drámák a magyar színpadokon a felszabadulás után címmel írtam meg 1959-ben, amit a Doktori Tanács »summa cum laude« fokozattal fogadott el.
E sikerélményem is hozzájárult, hogy a gimnáziumban megalapítottam a színjátszó szakkört. Kezdeményezésemet a tanárok és a diákok egyaránt kedvezően fogadták, a világot jelentő deszkákra vágyók tucatjai jelentkeztek a meghirdetett felvételire. Természetesen szelektálnunk kellett, s csak a legtehetségesebbeket választhattuk ki. Közéjük tartozott Venczel Vera, akire már az első bemutatkozásánál felfigyeltem. A bakfis lány csupa mosoly, báj volt, de azért huncutságért sem ment a szomszédba: évfolyamtársával, Frank Zsuzsával, aki később Cserje Zsuzsa néven futott be jelentős színészi-rendezői karriert, gyakran megdézsmálták a tanárok cigarettakészletét, a szerzeményt a mellékhelyiségben »bagózták« el. Vera az évek során az iskola legjobb versmondójává fejlődött, ünnepélyek állandó szereplőjévé vált. 1964 áprilisában Nyina Hruscsova, a szovjet first lady, Hruscsov szovjet pártfőtitkár felesége látogatott el a tanintézetbe. Miután végigült egy oroszórát, a színjátszó szakkör kiválóságai kedveskedtek neki műsorral, a bemutatón természetesen Vera is fellépett. Először Brecht Jóembert keresünk című darabjából (Szecsuáni jólélek címmel is játszották) Sen Te monológjával készült, de a szovjet–kínai kapcsolatok éppen mélyponton voltak, így – felsőbb sugallatra – inkább Konsztantyin Szimonov versével, a Várj reám (Ждименя) című költeménnyel állt a színpadra.
A szakkör ígéretesen fejlődött, s mivel leánygimnáziumként működtünk, a fiú szerepekre az Eötvös József Gimnáziumból hívtunk »vendégművészeket«. Így játszott minálunk Iglódi István, a későbbi híres rendező, s Konrád Antal Kazinczy-díjas művész, az egyik legtöbbet foglalkoztatott szinkronszínész. A korán elhunyt színművészt, Mendelényi Vilmost is gyakran hívtuk meg fellépni. Akkoriban számos irodalmi színpadi versenyre neveztünk be, s mindig jó eredményeket értünk el, a fellépők közül sokan színi pályára jelentkeztek; el is nevezték iskolánkat a ’színiakadémia előképzőjének’. Vera reáltagozatba járt, s ha jól emlékszem, az erdőmérnöki képzés vonzotta, de a színjátszó szakkör egyre jobban felkeltette érdeklődését a művészi pálya iránt. A Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijére a már említett Sen Te-monológgal készült, s versválasztását is egyeztettük. Elsőre felvették, s nemsokára már filmvásznon láthattuk Várkonyi Zoltán Kárpáthy Zoltán című filmjében, Szentirmay Katinka megformálójaként. Pályáját továbbra is figyelemmel kísérhettem, miatta vettem bérletet a Vígszínházba is.”
A szakkör életét gyerekként követtem, édesanyám egyedül nevelt, s nem bánta, ha a próbákon kotnyeleskedek. A csinos gimnazista lányok rendesen kényeztettek, s ebben Vera sem volt kivétel. Később hivatalosan, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik vezetőjeként találkozhattam vele. A Hungaroton kiváló prózai műveket is kiadott, ezek között a mesék különösen népszerűek voltak. Az irodalmi szerkesztő, Tóth Attila sokat foglalkoztatta Venczel Verát. A csuka parancsára korongon orosz és ukrán népmeséket mondott Sztankay Istvánnal, A medve és a három nővér című felvételen pedig finnugor népmeséket tett közkinccsé, partnere Szombathy Gyula volt. Leginkább számomra mégis a Mesék borogatás közben című lemeze maradt emlékezetes. A magyar gyökerekkel is rendelkező francia író, Vercors nevét A tenger csendje című regénye tette ismertté, de a gyerekek körében is népszerűvé vált fabuláival. E kiadványon a művész a lenmaglisztből a beteg kisfia számára borogatást készítő aggódó anyát alakította. „Milyen szomorú a hangja!” – állapította meg egyik kollégám a lemezbemutatón, s valóban, minden film-, színpadi s szinkronszerepében e komolyság érezhető a művésznő beszédén. Mikor kezdetben naivákat alakított, mint például a Gárdonyi Géza műve alapján forgatott Ida regénye című filmben, akkor is a kötelező derűt átszőtte a rejtett melankólia.
„Színpadon a 90-es évek végén láttam utoljára Verát – folytatja emlékeit édesanyám. – Barátnője, Cserje Zsuzsa 1995-ben Szentendrén rendezte meg John Millington Synge A Szentek kútja című drámáját. Tanítványom a vak leányt alakította, partnere Rajhona Ádám volt, s nagy sikert aratott, az előadás után gratulálhattam is neki.”
2006-ban édesanyám nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük. Tanítványai már hónapokkal korábban szervezték a méltó megemlékezést, helyszínül természetesen a Kossuth Zsuzsa Gimnázium – napjainkban Budapesti Gazdasági Egyetem – dísztermét szemeltük ki. Talán kevesen tudják, hogy a hajdani színkört Lotz Károly és Than Mór eredeti mitológiai tárgyú freskói díszítik, így öröm volt játszani e szép környezetben. Meglepetéspartit szerveztünk, mikor édesanyám belépett, az egykori színjátszói fogadták kitörő örömmel. A fogadók névsora is figyelemre méltó volt: a már említett Konrád Antal, Iglódi István és Cserje Zsuzsa mellett többek között Ács János rendező, a kaposvári színjátszás felvirágoztatója, Kudlik Júlia, a népszerű tévébemondó, Várkonyi András, a Barátok közt Vili bácsija, Egri Márta, Egri Kati, Sinkovits-Vitay András színművészek s természetesen Venczel Vera várták édesanyámat. A kezdeti hangzavar után minden szereplő verssel vagy előadásrészlettel köszöntötte az ünnepeltet, majd véget nem érő emlékidézés kezdődött a sokáig elhúzódó találkozón.
Egy újabb évfordulóval folytathatom, édesanyám kilencvenedik születésnapjának méltó megünneplésére egykori tanítványai levéllel fordultak az akkori emberi erőforrások miniszteréhez, Balog Zoltánhoz, javasolva egy rangos elismerést pályájuk elindítójának. Az aláírások gyűjtését én végeztem, ekkor kerestem fel pesthidegkúti otthonában Verát is. Egy súlyos balesete következtében bottal járt, de mosolya s a hangja a régi volt, sokáig beszélgethettem vele és férjével.
Kicsit egysíkúnak hangzik, de ismét egy jeles esemény hozott össze minket. Édesanyám kilencvenötödik születésnapjára idén tanítványai újabb meglepetést készítettek: mindenki a hozzá fűződő emlékeit küldte el neki írásban. Vártam Vera sorait is, míg június 13-án, vasárnap, éppen családommal Balatonszemesen a templomba készültünk, amikor csengett a telefon: ő hívott. Elmondta, hogy nincs jó állapotban, s kérte, hogy jegyezzem le szavait: „Drága Lídia! Ajándékkal teli életem csodálatos elindítója! Figyelem, Türelem, Alázat, Emberség, egyszóval az ADÁS Mestere vagy. Mindent hálás szívvel köszönök, Isten éltessen, ölellek szeretettel: Vera.” A felköszöntő külön hangsúlyozta a nagybetűk fontosságát. A leveleket beköttettem, s ajándékként adtuk át július 27-én az ünnepeltnek.
„Augusztus végén hívott fel Vera – emlékezik utolsó beszélgetésükre édesanyám. – Először exkuzálta magát, hogy kissé megkésve köszönt fel, majd számos téma szóba került a legalább egyórás hívásban. Beszélt arról, hogy milyen boldog, s mi minden sikerült neki az életben. Ezt nekem köszönheti, mondta, amire tiltakoztam, hiszen saját tehetsége vitte előre a pályáján, én csak a kezdeteknél bábáskodtam. Jó hangulatban volt, derűt sugárzott, egyedül férje miatt aggódott: György valami ízületi betegségben szenvedett. Kérte, hogy imádkozzam érte, amit meg is tettem. Szavai – utólag visszagondolva – egy kicsit összegzésnek hatottak, akkor nem tulajdonítottam jelentőséget az elmondottaknak. Halálának híre villámcsapásként ért: a tanár, ha elveszíti kedves tanítványát, olyan, mint mikor az anya temeti el gyermekét.”
Közzéteszi: Csermák Zoltán