Tizenöt éve, 2010-ben hunyt el Jellinek György nemzetközi hírű ma­gyar zenekritikus. Ba­rátom, Krénusz József, a Metro­politan Opera nézőtéri felügyelője közös könyvünkben így em­lékezett róla:
„Gyuri Újpesten született, de a nyugodt tanulóévek után regénybe illő élet várt rá. A vér­zivataros idők közeledtével 1939-ben szülei a fia­talembert a tengeren túlra küldték. Ezek már a háború évei, Jelli­nek önként jelentkezett a had­seregbe, ahol leszereléséig szép előmenetelt ért el. A béke napjaiban a kereskedelemben találta meg a helyét, s a 46. utcai Merit zeneműboltban dolgozott. Ekkor már meg­mutatkozott írói vénája, le­mez- és zenekritikái rangos lapokban jelentek meg. Callas művészetéről könyvet is írt. 1968 mérföldkő volt életében, a New York Times rádiójának, a WQXR-nak a zenei igazgatói posztját bízták rá.
A rádióban hetente, csü­tör­tökönként jelentkezett a The Vocal Scene című egy­órás műsorával, amely az idők folyamán párat­lan nép­sze­rűségre tett szert. A klasszi­kus újságíró-iskola egyik utolsó mohikánjaként soha­sem a botrányokra kon­centrált, műsorai a széles ­körű témaválasztás és a ma­gas színvonal alapján a köz­szolgálati rádiózás minta­példái voltak. 

Jellinek kritikusként min­dig objek­tivitásra törekedett, nem ment bele olcsó kom­promisszumokba, így ke­mény megjegyzéseit is elfogadta a szakma és a közönség. Min­dig tisztelte a művészt, nem nézett fel rá, de le sem kezelte. Robespierre-i alkat volt, nem fogadott el semmiféle meg­hívást, a szakmában nem a három lépés, inkább az öt lépés távolságot tartotta. Esténként az operákban és hang­versenytermekben gyűj­tött további élményeket. Az idő múlásával sem csökkent munkakedve, egyszer meg is jegyezte: »Nagyon rossz öregnek lenni, sokkal többet kell dolgozni, mint fiatal­ko­romban.«
A New York-i magyar kö­rökkel ugyan nem tartotta a kapcsolatot, de nem tagadta meg magyarságát, szívügyének tekintette ze­nész hon­fitársainak megis­mertetését az ame­rikai kö­zönséggel. 2007-ben meg­jelent önéletrajzi kötetében is több száz magyar személy­re hivatkozik, vagy magyar vo­nat­kozású eseményt ír le. A hon­vágy őt is gyötörte, amikor otthon jártam, megérkezésem után azonnal felkeresett és hosszasan kérdezett utamról. Ő is gyakran lá­togatott haza, s egyik magyarországi útja után büszkén mesélte, hogy a Kossuth Rádióban is szerepelt. 
Engem családtagnak tekin­tett, így gyakran megosz­totta négyszemközt az iro­dámban alaposan, nagy kö­rültekintéssel kimunkált vé­leményét. Ha nem egyezett az álláspontunk, a vitában kiválóan érvelt. Sokszor a dél­utáni és az esti előadás között leültünk a kávézóban és beszélgettünk. Minden szavát mér­legelte, nem volt sznob, a harmadik comprimarióról is elfogulatlanul tu­dott hosszasan beszélni. Csendes embernek ismertem meg, nehezen tud­tam róla elképzelni, hogy egykor háborús katonatiszt volt. Viszont kiváló humorral áldotta meg a Teremtő, bon­mot-jaiban a klasszikus pesti humorra ismertem. Felesége, Hédy is félig magyar volt, és méltó társként segített párja munkájában. Jellinek életrajzi ihletésű könyvét is hitvesének ajánlotta.
Gyuri aggódó apa volt, csinos lányát nagyon féltette, ha egy új lovag felbukkant a színen, már előre nyugtalankodott. »Tudod, nálunk a tradíciók mindig nagyon fontosak voltak a családban – mondta. – De ez egy más világ, végigizgulom az életem, titkon figyelem, ki viszi randevúra a lányom, igazi magyar-zsidó apa vagyok«. Nagyon boldog volt, amikor lánya megtalálta párját, az esküvőn madarat lehetett volna vele fogatni.”