Ferencz S. Apor személyes és talált, majd újrahasznosított emlékeken keresztül hoz közel egy korszakot, a lokális tárgyi kultúra darabjainak felidézésével röpít vissza az időben, szabad asszociációs lehetőségeket teremtve. Emléktöredékei kordokumentumok is, a hétköznapi élet darabkái, melyek layerszerűen rendeződnek a képek terében, kiemelve és elfedve részleteket, időnként kilépve a keretekből, máskor egymást felszámolva, átkeretezve. Ferencz S. Apor egy olyan játékteret hoz létre, amelyet személyes emlékei, saját tapasztalatai, emberi kötelékei táplálnak. Nem avat be a részletekbe, mégis úgy tárja elénk, ami személyes, hogy ezáltal a nézők személyes történeteit is aktiválhatja. Ütközési és érintkezési pontok mentén rendezi tereit, az egyéni emlékezet képernyőjén keresztül beszél múltról, jelenről, emberről, társadalomról.

Sajátos nosztalgiával kezeli képtárgyait, sajátos emlékezési módot alakít ki. Személyes, lokális és globális tartalmakat, jelentésrétegeket úgy kapcsol össze, hogy mindvégig töredékes marad. Múltidézése, a régi fotók, fotórészletek, nagyítások mellett, az alkotási folyamat mint cselekvés szintjén is működik, amely megteremti az elmélyülés lehetőségét. A lombfűrésszel kialakított hétköznapi jelképek, formák úgy idézik fel a gyerekkor műhelyóráit, hogy az alkotási folyamat révén nemcsak gondolati síkon vagy régi tárgyakon keresztül, hanem sokkal zsigeribb, érzékszervi szinteken is újrajátssza azokat.

Az alkotás cselekvés, amely egy sajátos meditatív környezetet teremt, aktiválva tapintást, szaglást. Úgy helyezkedik egy múltbeli szituációba, hogy ezáltal az emlékezés kissé proustos mechanizmusát teremti meg. 
Időkezelését pátoszmentes nosztalgia jellemzi, miközben a jelenről is gondolkodik. Az önreflexió lehetőség és abszurd fricska, ahol a képelemek látványként való kezelése, a formák finom egyensúlya, képeinek fegyelmezett, pontos kidolgozottsága és eleganciája csak fokozzák világának abszurditását, időnként feszült iróniá­val kezelt furcsaságait.
Tartalmai nem nehezednek el. Sokáig érlelt és ismételt formai megoldásai variációk, amelyek beszédmódjának ritmusát, dinamikáját teremtik meg.
Társításai nem spontán módon alakulnak, formailag jól átgondolt szerkesztés letisztult eredményei. Térhez, helyhez és időhöz kötött emberi viszonyok, viszonyrendszerek képi lenyomatait hozza létre, melyet az egyéni perspektívák tehetnek személyessé.

A tér-idő koordinátáiban kirajzolódó viszonyok olyan kapcsolódási felületeket teremtenek, amelyek egyszerre segítenek a tájékozódásban, és választanak el világokat: ahogy a hegesztőmaszk jól ismert motívuma is egyszerre véd és takar, illetve egyszerre funkció és látványelem, ahogy a képek kettős síkjai egyszerre kapcsolnak össze és írnak át különböző tartalmakat, ahogy a hiány, a diszfunkció a reflexió terepe is, ahogy a folyamatos hatalmi játszmák, a folyamatos párbaj, a hétköznapokra ránehezedő erőfitogtatások a kapcsolódások lehetőségei is, ahogy az ellentétek feszültsége az egyensúly maga. Lokális és globális kérdések, mikro- és makroszintek, vágyott és valós dimenziók, a természet, az ösztön megnyilvánulásait ellenpontozó geometrikus fegyelmezettség, ismerős jelképeink együttesen jelentik az otthonosság terepét, amelyben egyénként, művészként boldogulni lehet.
Ferencz S. Apor képei, ismerősségük ellenére, távolságtartóak. A képek mögött húzódó személyes történeteit nem meséli el, csupán megteremti annak a lehetőségét, hogy saját történeteinkkel, asszociációinkkal kapcsolódhassunk.