Ha árva lennék, és ha a magas hegyek között, egy szoroson átvezető út közelében, a folyó partján meghúzódó erődítmény tornyában kialakított internátusban élnék, és ha éppen egy júniusi vasárnap lenne, reggeli után, és ha a nevelők engedélyt adnának, hogy tegyük azt, amiben kedvünk telik, nem szegődnék a hegyekben kószálókhoz, sem a céltalanul ácsorgókhoz, legjobb focis barátaimhoz sem csatlakoznék, hanem lemennék az udvarba, a vasállványhoz, amelyre sorban tíz hintát rögzítettek, felülnék az egyikre és megmarkolnám a láncokat.
Az erődítmény vörösre festett, porladozó fala, és távolabb, az istállók is meginognak; fenn, az árvaház fölött, a lombhullató fák, a rét és az előttem húzódó erdő borította hegyek lassan-lassan hullámmozgásba kezdenek. Enyhén elszédülök, és fennáll a veszélye, hogy fölfordul a gyomrom. Kis időre elfeledkezem arról, hogy a nevelők azért helyeztek ide tíz hintát egy vonalba, hogy vasárnap délelőttönként föltétlenül legyen elfoglaltságunk, mégpedig valami kellemes, hiszen nekünk is kapnunk kell valamit az élettől és annak örömeiből, és lám, most már az erőteljesen igénybe vett fémrúd nyikorgását sem hallom.
A hegy egyik peremétől a másikig suhanok, majd vissza. A folyó vize zavaros az esőzések miatt, és mivel nemrég kiöntött, földet is hordoz habjai között, közben a fenti réten legelésző lovak hirtelen nekilendülnek és ügetve hatolnak át az áradáson, majd teljesen átázva törnek elő a hullámokból a folyó túlsó partján. Az autók pedig, amelyek különben félénk óvatossággal haladnak az aszfalton (a magasból követhető, amint fegyelmezetten közlekedve falják a kilométereket) – az autók ez alkalommal elhagyják az úttestet és föl-le gurulnak a dombhajlatokban. Nevelőink a levegőbe sodródnak, mintha igazi légtornászok lennének, a tanárok fölkapaszkodnak a falakra, és egyszeriben az internátus tetején találják magukat, kétségbeesetten jeleznek, kiabálnak, hogy valaki hozza már le őket onnan, hiszen az esőcsatornák és a kémények alig nyújtanak nekik fogódzót. Ha árva lennék, megvetném magam a hintán úgy Isten igazából, majdnem már a földre merőlegesen, úgymond a fejemen állnék, majd nagy ívben süvítenék vissza, aztán ismét fel, és egy másodperc töredékéig lábaimmal fölfelé guggolnék a levegőben, suhannék újra és újra.
Hosszas lengés után, hagyom, hogy lassan nyugalmi állapotba kerüljön a hinta. Ismét előttem vannak a hegyek, a fák, a falak, és két lábbal állok a földön. Szédülök, esetlenül lépkedek a járdán, aztán lézengek az udvaron vagy a bentlakás körül, csatlakozom a falkához, megpróbálok kezdeni valamit magammal a sportpályán, majd tanáraink és nevelőink is odaérnek, bevonulunk az osztályterembe vagy az ebédlőbe vagy a hálóba. Az autók most már kizárólag a burkolt úttesten haladnak, amint az jól megfigyelhető az internátus legfelső emeletéről, és ismét megvan mindennek a maga rendje és időbeosztása, és én nem maradhatok le semmiről, sem jóról, sem rosszról, soha semmiképp.

A bukaresti Kriterion könyvkiadó német nyelvű programjaként 1994-ben indult a „Kriterion Südost” (Délkelet) sorozat, melynek első kötete a „Spiegelsaal” (Tükörterem). A karcolatokat és elbeszéléseket tartalmazó kötet szerzője Joachim Wittstock, aki 1939-ben született Nagyszebenben. Tanulmányait Kolozsváron végezte, majd tanárként, később könyvtárosként dolgozott. 1971-től egy kutatóintézetben tevékenykedett irodalomtörténészként. Számtalan kötete jelent meg különböző kiadóknál. Jelenleg is szülővárosában él és alkot. A kötetben közölt „Schaukel” (Hinta) című karcolatot Bács Béla János fordításában közöljük, és ezúttal is köszönetet mondunk a szerzőnek, hogy hozzájárult a fordítás megjelenéséhez lapunkban.

Joachim Wittstock