Előszó

Közelmúltunk hajdanán, or­szá­gunk legforróbb napján, a pályafutásának negyedik évét záró muzeológus, néhai Édesanyja intelme ellenére – „Édes fiam, én megértem Fer­dinand, Carol, Mihai királyo­kat, aztán Gheorghiu-Dej és Ceaușescu pártvezéreket, de lényegi változást egyáltalán nem tapasztaltam” –, együtt lelkesedett kollégáival: vége a kiszolgáltatottságnak! El­jött az új, a jó, a normális vi­lág! De mindannyian olvas­mányaik, tanulmányaik, csa­­­­lád­­­történe­teik ellenigazoló tar­­tal­mainak fi­gyelembevétele nélkül, elvakult módon lel­kesedtek. Aztán a muzeológus felébredt – bizony fel! –, de máig tartó igaz-ébersége csak nyugalomba vonulása után vált veretessé. Mert addig, a mindennapi feladatok köze­pette istenigazából csak rész­­­leteit figyelhette s mér­legelhette a teljes ember­rendszernek.

Ébredés

Mindennapi feladatai közepette elsőként azt a szerves módon kialakult történelmi folyamatot hagyta figyelmen kívül, amelyet annak réges-régi kezdetén a birtok-erő-hatalom inté­zői­ből és ezek birtoktalan-erőt­len-ha­talomhiányos ki­szolgá­­lóiból álló társa­dalmak alkottak. Ki­sebb-nagyobb megszakítással – athéni demokrácia, római köz­­­­tár­saságkor – ez a rendi­ségtípus határozta meg a tör­ténelem folyamát még a re­neszánsz korban is. Addig tar­­­tott, mígnem az ipari for­radalmat nem sokkal követő európai politikai forradalmak után egészében meg nem szűnt egymásrautaltságuk. Ezt a rendiséglétet a társadal­mi cso­­portosulások eligazított irá­­nyulás alá kerülése követte. Csírái már az ipari forradal­mat megelőzően jelentkeztek: libe­ralizmus, konzervativizmus, a kettő közti átmenet, vala­mint egyéb irányzatok. A fent em­lített személy figyelmét el­ke­­rülte a birtok-erő-ha­ta­lom­­­mal rendelkező, de a 19. századi forradalmak kö­vet­­kez­tében birtoktalan-erőtelen-hatalomhiányos kiszol­gáló rendjeit már elvesz­­tő, pol­gáriasodott úri osztály is. Ahhoz, hogy kezük­­ből ne kerüljön ki a társadalom­irá­nyítás, a jelle­mükhöz legkö­zelebb álló irányzatok-elvek va­lamelyi­kéhez sodródva szer­­­vetlen társa­dalmi rendet alapoztak meg. De fél év­század sem kellett ahhoz, hogy ezek a díszrangjaikban maradt főúri rendek elveszítsék ennek az állapotnak a keretében vállalt szerepüket is. Ezt kö­vetően más nem történhetett, mint az uniformizálódás, az egyenlősdiesség. Ebben akár kapitalista, akár kísérleti kom­munista elv alapján, a tömeg­ből önszántukból ki­tolakodó, illetőleg kivá­lasz­­tott agilis egye­dek ha­son-uniformizált társaik alá­­­ve­­tettségirányítása céljából ve­zércsoportosulásokat szer­vez­­zenek. Pártokat alapí­tottak. Létrehozták és intéz­mé­nye­sítették a „similis simili gaudet” alapú és pecuniafüggő társadalmi rendet. Ennyi tör­tént. Ez az állapot pedig nem egyéb, mint a mai majdnem teljes világpolitikai rend. Maga a leghuncutabb hű-bérrendszer. A vázolt folyamatban a mű­velődést szolgáló klasszikus intézmények, vagy csillogtatva, vagy megtűrve, százesztendők hagyományfolytonosságának ele­get téve végezték merev te­vékenységüket. Végezetül en­nek a hosszú-hosszú idejű tár­sadalmi fejlődésnek nevezett átalakulás oda vezetett, hogy biológiai változásmentesen mára megjelent a homo smarter than sapiens, azaz a bölcs­nél okosabb ember típusa. Ő maga az 1990-es évek végén elkezdődött „smart” jelzővel illethető okos, intelligens, gyors, ügyes, a nagyon szapora ütem­ben fejlődő új technológiai világrend szülötte. A „similis simili gaudet” állapotban a magát még otthonosan ér­ző rend ettől a jelenségtől vagy helyzettől félti ifjúságát ahelyett, hogy igyekezne, és maga is beletanulva utódai se­gítségére adná a fejét. Mert a már egyre erősebben fenyegető, nemsokára bekövetkező info­hű­-bérrendszerben, azaz info-hűbérrendszerben vala­melyes emberteremtményi értékre is számít­hasson!

Mikó-vár

Nem sokkal országunk néhai legforróbb napja után, fals fenyegetések hallatán, a mú­zeum alkalmazottai éjjel-nap­­pal, gyűjteményeivel együtt őrizték a várat. Eköz­ben a Gépállomás Tröszt is, és a Könyvelosztó is üre­sí­tette a várkapuhoz tol­dott száz­esz­tendős épület­szár­nyakat. Költöztek. An­nak ellenére, hogy abba is be­költözve, a mú­zeum számára sok hasznos várteret nyertek volna, jobb­nak tűnt lebontatni a kiüre­sedett kapuszárnyakat, a vá­rosiasodásban a többiekhez képest százévnyi késésben lévő oppidumért. Azért, hogy a város 17. századból szár­mazó legimpozánsabb épít­ménye – a Mikó-vár – a ma­ga monumentalitásában ural­­­­has­sa terét. Látvány­te­kin­­télyével Csíkszereda dísze le­hessen! Ehhez járult hozzá a későbbiekben sorra került térrendezés és kastélyfelújítás is. Így vált – ez utólagos meg­jegyzés – a 21. századira simított várfal ünnepi alkal­makkor a rávetített hangulat- és öntudatgerjesztő büszke színek-képek hordozójává. Tere pedig alkalmi tömegrendezvény-szín­helyszerepet is betölt.

Folytatjuk