A Csíkszereda főterén álló Márton Áron-szoborcsoportnak, Sárpátki Zoltán alkotásának ezt a fényképét 2024. május 17-én, a Hargita Állami Székely Népi Együttes és az András Alapítvány 36., Csűrdöngölő elnevezésű Gyermek- és Ifjúsági Néptánc találkozójának a napján szándékosan készítettem ilyen szokatlan szögből. Azt szerettem volna, hogy a szobor alakjai rávetüljenek a megyeházára, de mögötte látszódjon az a színpad is, ahol egész délután, a muzsikusaival egyetemben, közel 1400 néptáncos lépett fel elsősorban csíki településekről, de a Kárpátokon túli moldvai csángók világából is, hogy órákon át magára vonja a pünkösdszombati búcsúra készülő közönség figyelmét. Motoszkált ugyanis a fejemben egy rövid mondat, amelyet nem a szép számban jelen levő hivatalosságok mondtak, amikor 2016-ban, ugyancsak a pünkösdi ünnepek előesté­jén felavatták a szoborcsoportot, hanem az egyik munkás az összeszerelők közül, akik ezt megelőzően, az alkotó vigyázó tekintete mellett, napokon át rakosgatták egymásba a kisebb-nagyobb részenként megöntött bronzdarabokat. „Ennek a szobornak lelke van” – hajtogatta akkor az egyik kezeslábasba bújt szerelő, és úgy gondoltam, hogy ugyanez a lélek munkált most nem csupán ezen a találkozón, hanem annak a 27 éves rendezvénysorozatnak minden egyes állomásán, amely még akkor is a szemünk láttára teremtett egyedi erdélyi intézményt, ha olykor megfeledkeztünk róla.

36 és 27. A két szám között csak látszólag van ellentmondás, mert akadtak olyan esztendők, amikor nem csupán egy, hanem két Csűrdöngölő találkozót is tartottak, hagyományos népi ünnepkörökre emlékeztetve. Az indulás és a menet közbeni csiszolások mögött pedig alaposan megfontolt, kiérlelt elgondolás állt: valamiképpen össze kell fogni, ki kell emelni a giccsből, az eredeti néptáncok és népi muzsika valós értékrendjébe kell helyezni mindazokat a törekvéseket, amelyeknek az iskolák és óvodák ugyan eddig sem voltak híján, de az óvónők, tanítónők és tanítók, más pedagógusok odaadó munkája leginkább a szülők előtt, az évzáró ünnepségeken nyilvánult meg, és igen gyakran egymástól eltanult néhány táncra és dalra korlátozódott.
Az elgondolást tettek követték. A Hargita együttes táncosai, más munkatársai nyakukba vették a Csíki-medence falvait, községeit és heti rendszerességgel kezdtek oktatni, tudatosan figyelmeztetni a néptáncok eredeti motívumaira, a mozgáskultúra alapvető elemeire, a táncrendekre és a koreográfiáknak azokra a szabályaira, amelyek ott állnak minden olyan előadás hátterében, amelyek a közönség elé kerülnek. A kitartó és fáradhatatlan foglalkozás pedig többszörös eredménnyel járt. A csíki településeken olyan közösségépítő folyamatok indultak meg, amelyek a pedagógusok képzésén túl magukhoz vonzották a szülőket, az anyagi támogatók sorába belépő közbirtokosságokat és falusi vállalkozásokat, a helyi önkormányzatokat és természetesen a gyermekek egymást követő nemzedékeit. A rendszeres foglalkozás mozgalmi jelleget öltött, a Csűrdöngölő találkozókon való részvétel egyre inkább élményszámba ment, és ma már szép számmal akadnak olyan iskolák, ahonnan nem csupán egy, hanem legalább három csoport jelentkezik. Menet közben pedig kialakult a Hargita együttes utánpótlásképzése is, hiszen manapság is vannak olyan hivatásos táncosai az együttesnek, akik gyermekkorukban ezeken a találkozókon fedezték fel magukban a néptánc iránti szeretetüket és egész életük szenvedélyévé vált.

De a rendszerességnek voltak és vannak más következményei is. A mindenekelőtt zárkózottnak ismert csíki települések élete többszínűvé vált: az erdélyi és a magyar néptánchagyományok sok-sok, más tájjellegű változata is bekerült a műsorokba, így bármiféle tévedés nélkül elmondható, hogy a Csűrdöngölő találkozók a magyar népi kultúra megőrzésének és továbbadásának rendkívül fontos eszközeivé váltak. És immár nem elszigetelten, múzeumi látnivalóként, hanem szerves részként épültek be a huszonegyedik század életvitelébe. És a kis táncosokkal együtt nőttek fel a népi muzsikusok is. Míg a kezdetekben nagy feladatot rótt az együttes hivatásos zenekarára, hogy kísérje a különböző csoportokat, addig manapság a legtöbb helyen már saját gyermek- és ifjúsági zenekarok állnak a színpadra, és alighanem örülhetnek a nyelvészek is, hiszen az együttesek már-már feledésbe merülő vagy ötletes szókapcsolatokon alapuló megnevezéseket fedeztek fel maguknak: Fürgölő, Zsengice, Bojzácska, Kükürcsin, Serketánc, Prücskök, Vígaszó, Tenyerecske Talpacska – íme csupán néhány, amely igazolja ezt a törekvést.
Egy fényképpel kezdtem és egy fényképpel zárom ezt a gondolatsort. A kis táncosok a megyeháza előcsarnokában és nagytermében készültek fel az előadásra. Ők minden bizonnyal nem tudják, de a szüleik és még inkább a nagyszüleik igen, hogy valamikor milyen szorongató gondolatok tapadtak ehhez a titokzatos épülethez, a Fehér Házhoz, amely korántsem a népi kultúra, hanem más dicsőségek megünneplésére készült. Azóta nagyon változott a világ, de hogy kihívásai közepette se veszítsük el, ami a miénk, abban nagy szerepe van annak az intézményrendszernek, amely András Mihálynak, a Hargita együttes vezetőjének, György Katalinnak, a fáradhatatlan szervezőnek a keze alatt, a táncosok, muzsikusok, pedagógusok odaadó tevékenysége nyomán cseperedett fel és immár felnőttként marad a magyar kultúra székelyföldi erődítményének. És mutatja vonásait a hétvégi Székely Népviselet Napján, ugyanúgy, mint az Ezer Székely Leány Napja találkozón.