Újvidéken szálltunk vonatra, hogy lejussunk az Adriai-tengerhez. A vonat utazóközönsége elég vegyes volt, ahogy közeledtünk a mai Bosznia-Hercegovina fővárosá­hoz, Szarajevóhoz, úgy változott a kupéban ülők színvonala is. Nőtt a hangzavar, pálinkázó, köpködő emberek ültek le mellénk, egy öregasszony kosarában tyúk kotyogott. Egy magyar családdal leveleztük le a szarajevói szállást: a leírtak szerint a pályaudvaron vártak volna minket. Mikor leszálltunk a vonatról, hosszasan ácsorogtunk bőröndjeink mellett a peronon, de nem jött a felszabadító fogadóbizottság, mint később kiderült, elnézték a dátumot. Egy idő után szállás után kellett néznünk, s ez nem volt egyszerű, az állomás közeli hotelek nem voltak túl vonzók, a városközpont felé haladva viszont az árak rémisztettek el minket. Végül kikötöttünk egy fogadóban, s elindultunk városnézésre. Először találkoztam a kelet varázsával, akkor még békésen megfért egymás mellett a keresztény templom és a mecset. Az emberek kedvesek voltak, a kis szűk utcák visszaidézték az Ezeregy éjszaka meséit. Valami keleti vacsorával zártuk napunkat, különösen a rahat lokum nevű édességre emlékszem, a cukros csemege igencsak beleragadt a fogamba, s nagyon nehezen tudtam eltávolítani. Dubrovnikba a hegyeken keresztül vezetett utunk. A keskeny nyomtávú kisvasút mozdonya igencsak szenvedett az emelkedőknél, a sínek mellett juhok, kecskék legelésztek, a férfiak fezt vagy turbánt hordtak, az asszonyok feje sem maradt fedetlenül. Az egykori Raguzában hamar sikerült megtalálni szállásunkat, a város magasabban fekvő részében, az Aleja Maršala Tita (Tito marsall) utcában volt, akkoriban minden településen elneveztek utcát az ország első emberéről. Szobánk tiszta és rendes volt, horvát vendéglátóink mindig valami finomsággal kedveskedtek nekünk, édesanyám nagy ritkán egy-egy pohár vörösbort is engedélyezett tinédzser fiának. A család kisebbik lánya, Zdenka egyidős volt velem, de jóval fejlettebb volt koránál, így gyakran rajta felejtettem a szemem. A kommunikációmat megnehezítette, hogy nem értettük egymás nyelvét, így az orosztudásommal próbáltam érvényesülni; mindenesetre jókat nevettünk. Az egykori velencei város tele volt külföldivel, a főutcán éttermek, cukrászdák tucatjai várták a betérőket. Mi általában a boltban vásároltunk, s akkor kedveltem meg a Cornetto fagylaltot, amelynek formája és íze fél évszázad alatt sem változott. A strandon a sziklákról ugráltam a vízbe, s emlékszem, hogy egy tengeri sün csúnyán felsértette a talpamat. Dubrovnik bája megérintett, a híres település kulturális élete is virágzott, a plakátok egy Hamlet-előadást népszerűsítettek. Jó választás volt Shakespeare drámájának bemutatása, Helsingør hangulatát tökéletesen visszaadták a velencei falak.

Csermák Zoltán