Könyvesboltokban, újságosstandoknál már elkezdődött a jövő évi naptárak és kalendáriumok ideje. A 17–18. században ez még korábbra, a nyár közepére tehető, az ismert országos vásároknak ugyanis nyáron és kora ősszel volt a nagy látogatottságot vonzó ideje, s vele a hasznot hozó olyan könyváru „terítése” is a vásári ponyvákon, mint a társadalmi elit által a népkönyvek közé sorolt, lesajnált kalendáriumok. A fönnmaradt példányok művelődéstörténeti becsét ritkaságuk mellett (megjelenésük idején nem kerültek be a könyvtárakba, a sok lapozgatás is szétnyűtte őket) gyakran emelik az üres lapjain található kéziratos bejegyzések, naplószerű családi krónikák. A kalendáriumok legfőbb terjesztői a vándorló könyvárusok, házaló ügynökök és a könyvkötők voltak. Az utóbbiak az el nem adott, feleslegesnek ítélt s így felhalmozódott könyvek íveit, ezek között sok-sok kalendáriumot, amely az év elmúltával időszerűségét elvesztette, a lapokat összeragasztva, alátétként használva, az új könyvek bőrkötése alá illesztették. Az 1550–1700 között készült könyvkötésekben a kutatók sokszor értékes kéziratokra és ritka nyomtatványokra bukkantak. Ilyen borítóból került elő az 1634. esztendőre való Calendarium néhány lapja is, ahol az egyes hónapok végén a jellegzetes, versbe szedett egészségi szabályok olvashatók: „Június: Az erős bor és hév fürdő, mézes, borsos / Étked megárt, élj saláttal, lészen hasznos, / Nap hévségtűl fuss, és véredet ne eressz, / Déli nyugodalmadot zöldelőben keress. // Július: Szent Jakab havában megárt az orvosság, / Ne aluggyál, se förödgyél, eret ne vágj, / Az tisztátalanságról el feletkezzél / Inkáblan sallyal [zsályával] és törött kaporral élj. // Szeptember: Ősszel élj tejjel, véred akkor megindul, / Orvosság és az gyümölcs azonban javul, / Kecske tejjel és jo madarakkal, / Örvendeztess magad s az hives borral. // November: Ez ho enged élned mézes sörrel, / Mézzel étket készics és gyömbérrel, / Föredgyél és tiszta életet kövess, / Ha nem! Idétlenül magad megköszvényíted.” A versek kötelező módon szerepelnek a kalendáriumokban, rímbe szedett tanácsok az a hónapi teendőkre, egyházi ünnepek felsorolása, csillagjóslás stb. A kéziratos bejegyzések a tulajdonos gazdaságára, időjárásra, termésre vonatkoznak, ma ezek helytörténeti adatoknak minősülnek, a születések és elhalálozások dátumai pedig családtörténetnek. Az első magyar kalendáriumot a történész Székely István készítette és nyomatta 1538-ban Krakkóban.

Az előszóból: „Mikoron minden nemzetet látnék, hogy az ü nyelvén Calendáriumot szerezne, kiből esztendőnek innepit megtudhatná, igen jónak vélem én is, hogy a magyar nyelvre a Calendáriumot fordítanám, kiből megtudhatnák a gyermekek, nemcsak az innepeket, hanem hány hét lenne minden esztendőben a húshagyat, hány órán támadna fel minden napon az nap; mikor kezdetnék el a tavasz, nyár, ősz, tél, kibe ennek felette becsináltattam a magyar csíziót [jóslás, álomfejtés], hogy könyv nélkül is az innepeket megvehetnék, kivel vélém, hogy valamit használnék a magyarul olvasó gyermekeknek.” A könyvtörténetben a megjelenési példányszámokról nincsenek pontos adatok, de tudni lehet, hogy a kalendárium mindenütt a legnagyobb példányszámú kiadványok közé tartozott, s a nyomdászoknak a legbiztosabb bevételi forrást jelentette. Tótfalusi Kis Miklós világhírű betűmetsző és nyomdász Kolozsváron 1698-ban ezt írja a Mentségben (a mű teljes címe mindent elmond ennek az írásnak a jelentőségéről: Maga személyének, életének, és különös tselekedetinek Mentsége. Mellyet Az Irígyek ellen kik a közönséges Jónak eránt meggátolói, irni kénszeríttetett): „Tiszteletes Csepregi uram is, azt hallom, hántorgatta: ennyi és ennyi ezer kalendáriumot nyomtatnak, csak abból mennyi haszon... Felelet: Ugyan ez az egy, mi hasznot hajt Erdélyben… Magunktól pedig kötve nem sok kél el, kötetlen adjuk tovább a compactoroknak [könyvkötők]. Vajki sokat kell abban nékem elajándékoznom!” Főúri pártfogóknak, egyháziaknak, állami tisztségviselőknek. Az évről évre megjelenő kalendárium mellett más kelendő műveket is kiadott. Leghíresebb a Szakáts mesterségnek könyvetskéje, mellyben külömb-külömb féle válogatott tzifra, jó, egésséges, hasznos, tiszta és szapora étkeknek meg készítése, sütése és fözése mintegy élés-kamarában rövideden leirattatik és kinek-kinek hasznára leábrázoltatik. Kolozsvár, 1695. Ez az első magyar nyelven nyomtatott szakácskönyv. A gasztronómiatörténetben röviden Kolozsvári szakácskönyvként emlegetik, de a kéziratát 1693-ban a csíksomlyói ferences kolostorban állították össze. Tótfalusi a Mentségben így mentegeti magát: „Némelyek azzal ócsárlák igyekezetemet, hogy én is csak olyan apróságot, Argirust, Tékozlót, Asszonyokról való s egyéb hiábavaló históriákat nyomtatok, és nem amint reménlették, derék könyveket. Derék könyveket itt hiába nyomtatnánk, ha lehetne is; efféle aprólék débdábon, ami olcsó, mégis inkább kapnak.”