Az évi divatszínek kihirdetése és népszerűsítése nyilván arra akarja rávenni a vásárlót, hogy abban a bizonyos évben kizárólag halványlilába, türkizbe vagy másmilyen kijelölt színbe öltözzön, sőt az erkélyére és a kertjébe is ilyen színű virágot ültessen, és sokan eleget is tesznek ennek, nehogy „lemaradjanak” a nem is igazán lehet tudni, miről. Tagadhatatlan, hogy a színek napjainkban is fontos üzeneteket közölnek, például autósként és gyalogosként is figyelni kell a közlekedési lámpák színeváltozására. Öltözet tekintetében ma már sok helyen elavultak, legalábbis megengedőbbek a régi szabályok, vidékünkön évtizedekkel ezelőtt a hétköznap viselt fekete ruha a gyászt jelezte, ma már nincs ilyen jelentősége. A színek évezredeken át a társadalmi rétegek megkülönböztetésének, de a megbélyegzésnek, büntetésnek is eszközei voltak. A középkorban sárga színű ruha viselése volt kötelező a prostituáltak, az eretnekek, a fertőző betegségekben szenvedők számára. A képzőművészetben a sárga hagyományosan az árulást jelképezte, ilyen köpenyben ábrázolták Júdást. Az elmebetegeket tarka, mindenféle találomra összerakott színű textilcsíkokból varrt vagy összevissza foltozott „bolondruha” hordására kötelezték. A magyar viselettörténetben is szigorú büntetést kilátásba helyező rendeletek szabályozták a ruhák színét és anyagát, amikor ezek tükrözték a viselők társadalmi rangját.

A drága, színes öltözet gazdagságot, előkelőséget, a vörös többnyire nemesi származást is hirdetett, a „közönséges” asszonyszemélyek és férfiak kötelező viselete csak jellegtelen színű lehetett. „A magyarok csinosak és jó kinézésűek – írta Dzsajhani perzsa utazó a 9. század közepén –, ruhájuk brokátból készült, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak.” A történészek szerint feltehető, hogy az utazó csak magas rangú magyarokkal találkozott, vagy csak az ő viseletüket tartotta érdemesnek leírni, hiszen a honfoglaló magyarok egyszerű len- vagy kendervászon inget, bőrből készült felsőt és bőrnadrágot viseltek, amelynek szárát a csizmába gyűrték. A férfiak, ritkábban a nők öltözékének fontos tartozéka volt a széles öv, amelyre rögzítették a nyílvesszőket tartalmazó tegezt, a tokban tartott kést, szablyát, valamint a tarsolyt. A letelepedés aztán honfoglaló őseink öltözködési szokásait Európához igazította... mindaddig, amíg újra divattá nem vált magyarnak lenni. Tóth Béla művelődéstörténész, műfordító, publicista és tárcaíró, anekdoták és szállóigék gyűjtője és azok filológiai feldolgozója A magyar anekdotakincs című 1898-ban megjelent könyvéből megtudhatjuk, hogy a feltámadó „nemzeti érzület” első ruhadarabja az atillának nevezett, karcsúsított, hosszú dolmány volt, amelynek megjelenéséről 1825-ben egy osztrák titkosrendőri jelentés tudósít: „A nemes ifjak az Árpádok és a hunok ősrégi viseletét újra behozni elhatározták... Minden jel arra mutat, hogy az ősrégi viselet behozatala nem a véletlen műve, hanem holmi gonosz célzattal van összekötve.” Az atilla tehát több mint divat, Európa levegőjében benne volt ez a „forradalmi érzület”. Ennek folyománya, hogy tíz év múlva, 1835-ben V. Ferdinánd koronázásakor a magyar arisztokrácia úgynevezett díszmagyarba öltözött. Színpompás, stilizált, drága öltözék ez, de dacos forradalmi tett is. Az atilla és egyéb nemzetinek nevezett ruházatok a „nemzeti közlelkesedés” jelképei voltak, és évtizedekig kitartottak. 1859-ben divatossá vált olyan ruhaneműket felölteni, amelyek magyar „márkanévként” neves hazafiak és személyiségek nevét viselték, ma elég nevetségesnek hangzik. Buda: panyókán is viselhető zsinóros felöltő; rákóczy: hosszabb szabású, könnyű dolmány; kazinczy: ugyanaz, de bélelt; csokonai: egyenes gallérú bekecs; árpád és árpádka: rövid dolmány; deákferenc: bő ujjú felöltő; hunyadyszűr: guba. Talán elkél a magyarázat a mai olvasó számára. Dolmány: térdig vagy combközépig érő, testhezálló, férfi posztó felsőruha; bekecs: rendszerint báránybőrből vagy prémmel bélelt posztóból készült rövid télikabát; guba: ősi népi gyapjúszőttes köpenyféle, amely a szegények viselete volt, a köznép még a 20. század elején is viselte vállra vetve vagy belebújva. Érdekes Tóth Béla további adaléka az atilla történetéhez. A köznépi, ellenérzéssel teli csúfondárosság Bach-huszároknak nevezte a magyar településeken feltűnő osztrák állami hivatalnokokat, akik felsőbb rendeletre 1852-től „magyar” ruhában jártak, egyenruhájuk ugyanis, a zsinóros atilla, görbe kard, prémes kalpag emlékeztetett a magyaros huszáröltözetre. A Bach-huszárok tevékenysége abban merült ki, hogy a rendeletek betartását felügyeljék a centralizált önkényuralmi rendszerben. A korabeli keserű gúny szerint a Bach-rendszer az álló katonaságra, az ülő hivatalnokokra, a térdeplő papságra és a csúszómászó besúgókra alapozta a hatalmát. Ez a társadalmi építmény, úgy tűnik, soha nem megy ki divatból, csak a színe-java változik a hatalommal karöltve.